Mihai Beniucról már írtam ezeken a hasábokon, s bizonyára még fogok is írni, hiszen az a költő ő, akinek művészete és emberi magatartása a múló évekkel egyre vonzóbbá és tiszteletet-rokonszenvet parancsolóbbá válik számomra. Verseiben és publicisztikai írásaiban egyaránt az elkötelezett kommunista költő politikus, közéleti szenvedélye szólal meg, az érzelmek erejét a meggyőződés és a pártos következetesség tapasztalatokon érlelt szellemi világosságával, tisztaságával egyesítve. Költészete mélyen nemzetének történelmében és jelenében gyökerezik, s ugyanakkor érzelmileg is tudatosítja azt a történelmi tényt, hogy ezen a földön évszázadok óta együtt élünk, együtt küzdünk románok és magyarok, közös dolgainkat rendezve. Mindez köztudott Mihai Beniucról, a Gelu és Töhötöm, az Emlékszel, Kelemen Anna s annyi más emlékezetes nagy vers költőjéről, József Attila avatott fordítójáról, számos, a romániai magyar irodalom értékeit a román olvasóknak kivételes hozzáértéssel és ügyszeretettel bemutató cikk szerzőjéről.
Ezúttal nem is erről szeretnék beszélni, hanem egyetlen verséről, amely a România literară múlt heti, 50. számában jelent meg az első oldalon Az emlékek tűzhelyénél (Pe vatra amintirilor) címen. Ezt a költeményt a szocialista hazafiasság egyik legkifejezőbb művészi megszólaltatójának, s egyben Beniuc egyik legértékesebb alkotásának tartom. Az utóbbi hetekben – Köztársaságunk negyedszázados évfordulójának előestéjén – minden nagy költészet kiapadhatatlan forrása, a hazaszeretet érzése újult erővel fogalmazódott versekké, s e művek között Beniuc költeményét, úgy érzem, megkülönböztetett hely illeti meg.
Megkülönböztetett hely, mindenekelőtt költői egyszerűségéből fakadó emocionális hatása révén. A vers, mint annyi más hazafias költemény, a múltba nyúl vissza, de nem a mítoszok homályába vesző távoliba, hanem abba, amit a költő emlékezete elevenen, meghatározó erővel őriz. Azt idézi, amit a történelmi vihar a „gyermeklélek vásznára festett”, a jó fél évszázaddal ezelőtt harcoló vöröskatonák képét, a deznai és a körösi híd között a visszavonulást fedező vörös páncélvonatot, s az ismerős réteken, a költő szülőfalujának környékén domboruló, a „falusi kertekből titokban hozott szerény virágokkal” borított közös sírokat, ahol azok pihennek, akik egykor a szegények igazáért és hatalmáért ragadtak fegyvert. Ez a gyermekkori emlék, amely Beniuc előző műveiben is vissza-visszatér, felnőtt tudatának meghatározó mozzanataként, román és magyar kommunisták közös ellensége ellen vívott harcát hirdetve, magától értetődő költői látomásba teljesedik ki az új Romániáról, a szocialista hazáról, amely a népek közös ügyéért életüket áldozó forradalmárok hagyományait is őrzi és folytatja, a mához szóló tanulságként.
Olyan jelent köszöntő költemény ez, amely múltunk jobb megértéséhez is hozzásegít, gondolati és érzelmi gazdagságával, sokrétűségével, mélységével, igazságával.
Beniuc versének elolvasása után, mint annyiszor az utóbbi időben, megint sajnáltam, hogy – remélhetőleg ideiglenesen – nem vagyok szerkesztő. Ha az lennék, megkértem volna Szemlér Ferencet, annyi Beniuc-vers hivatott tolmácsolóját, fordítaná le ezt a költeményt, s ahogy őt ismerem, bizonyára már küldhetnék is a kéziratért.
Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.
