Szász János Amerikában keltezett írásait A Hét, az Utunk és legutóbb az Igaz Szó hasábjain azért olvasom megkülönböztetett érdeklődéssel, mert messze túllépnek az úti jegyzetek különben egyáltalán nem lebecsülendő műfajának keretein.
Szász naplót ír, írói naplót, a szó legátfogóbb és legteljesebb értelmében. Kissé sarkítva, azt is mondhatnám, hogy szerzőnket voltaképpen nem is az érdekli, hogy milyen az általa most megismert ország. Pontosabban: őt mindenekelőtt az foglalkoztatja, hogy milyen a világ a XX. század utolsó harmadában, milyen az a kor, amelyben élnünk adatott. Az új élmények, az először látott emberek, események, környezet alkalmat adnak arra, hogy írásban gondolkozzék a társadalomról, történelemről, etikáról, kultúráról, irodalomról, egyszóval a mai ember életéről, problémáiról.
Azt is mondhatnám, hogy írásai voltaképpen a műhelynapló műfajához állnak a legközelebb, természetesen szem előtt tartva, hogy az elkötelezett író műhelyében nem a művek, hanem a világ formálásának gondjai állnak az első helyen.
Nem szeretném, ha félreértenének. A szóban forgó írásokat publicisztikailag, úti jegyzetként is kiváló, rendkívül értékes teljesítménynek tartom. A fenti megjegyzésekkel voltaképpen megkülönböztető és nagyon vonzó jellegzetességüket szeretném hangsúlyozni, nevezetesen azt, hogy az elkötelezett író akármiről ír is, a lelkiismeretét vallatja, az itt és most próbáló kérdéseire keres feleletet, s arra szeretne választ találni, hogy életmód, emberség, gondolkozás, kultúra dolgában hol állunk, hová értünk el, mit kell megértenünk és mit kellene tennünk.
Nem erőltetett párhuzamok vagy összehasonlítások miatt olvasom Szász János amerikai útinaplóit úgy, mintha csak itthon született írásai gondolatmenetét folytatná új, meggyőző érvekkel gazdagodva. Az írói magatartás, egyéniség, a gondolatkör azonos. Vallomások nélkül, az írások szövetéből válik világossá, hogy szerzőjük itt van otthon, a földnek ezen a részén, a szocialista Románia magyar nemzetiségű állampolgáraként és elkötelezett írójaként. Szeme, értelme, intellektuális fogékonysága innen nyílik rá a világra, amely megosztott és mégis oszthatatlan.
Most, amikor az európai és világméretű együttműködés távlatai egyre biztatóbban rajzolódnak ki közös kincsünk, a béke és a biztonság védelmében, Szász János ismét egyik legidőszerűbb, leginkább kortárs írónknak bizonyul, nem egyszerűen írásainak tárgyával, hanem mindenekelőtt látásmódjával, gondolkodásmódjával, mondanivalójával. Műhelynaplónak neveztem Szász amerikai útijegyzeteit, és köztudomású, hogy a műhelynapló a műfajok közül leginkább az esszével rokon. Valóban esszék, sajátos hangvételű esszék kerültek ki tolla alól Amerikában is, olyan írások, amelyek marxista-leninista világnézet fényénél nyugtalanító erővel késztetik továbbgondolkodásra az olvasót. Esszék az értelemről és az elkötelezettségről, az emberségről és a kultúráról, az otthonról és a nagyvilágról, esszék azokról és azoknak, akiknek „emberhez méltó gondja“ van.
Befejezésül szeretném idemásolni az Igaz Szó 5. számában megjelent, A nyelv satujában című esszé befejező sorait, ízelítőként abból, amit egy romániai magyar író azért hozhatott haza tanulságként Amerikából, mert úti tarisznyáját nem felejtette el itthon megtölteni. „New Yorkban Mrs. D. G. őszinte sajnálkozással vette tudomásul, hogy egy akkora tehetség, mint jómagam, a balsors okán arra kényszerül, hogy magyarul írjon. Istenem, egy nyelven – sóhajtozott már-már könnyes szemekkel –, amit olyan kevesen beszélnek. Megvigasztaltam, mert ha nem is beszélnek sokan magyarul ezen a földön, annál többen olvasnak. Aki angolul ír – válaszolta, s egy mosollyal tudomásul vette alkalmasint nem is szellemtelen oldalvágásomat –, az valójában százmilliókhoz beszél. Nem hagytam magam. Igaz – mondtam –, de ezek közül a százmilliók közül igen kevesen figyelnek oda. Önnön nemzeti méreteinek bűvöletében nem akarta elhinni nekem, hogy nem is olyan rossz egy kis nép írójának lenni. Még egy együttélő nemzetiségé sem.”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 24. számában, 1973. június 15-én.