Az írás, amely ezeket a sorokat belőlem kicsalta, nem irodalmi mű és nem is irodalmi lapban jelent meg! Szövege rendkívül száraz, azt is mondhatnám, bürokratikus. Közérthetőségével is baj van, jó néhány kifejezés tartalma iránt gazdasági, illetve kereskedelmi szakemberektől kellett érdeklődnöm. A maga sajátos módján azonban mégis pompásan illik az alkotás és visszhang problémakörébe.
Az írás ugyanis szabályszerű megrendelőlevél, feladója egy nagy amerikai cég, amely – többek között – romániai magyar írók műveit kívánja vevői körében forgalmazni. Az üzleti ajánlatot címek felsorolása követi, a címek mellett példányszámokkal. S bár a levél tárgyilagos, üzleti s szükségképpen rideg stílusát itt is megőrzi, itthoni olvasójából mégis lírai érzelmeket vált ki, hiszen ezek a címek s az általuk jelzett művek nagyon is ismerősök, szívünkhöz közelállóak: az elmúlt egy-két évben legnagyobb sikert aratott könyveinkről van szó, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér-jétől a Rigó és apostolig, Méliusz József esszékötetétől Bálint Tibor regényéig, a Zokogó majomig, Páskándi Géza drámáitól Lászlóffy Aladár verseskönyvéig, vagy a fiatalabbak közül Farkas Árpád és Magyari Lajos költeményeiig.
S minek tagadnám, jól esik, hogy a rendelési lista végén ott találhatók irodalmi lapjaink – A Hetet is beleértve.
Távol áll tőlem, hogy egy minden bizonnyal élelmes könyvkereskedő üzleti ajánlatát túlbecsüljem, s abból messzemenő következtetéseket vonjak le. Meggyőződésem, hogy hazai irodalmunk alkotásainak elsősorban itthon, a mi olvasóink előtt kell helytállniuk s ez a helytállás, ez a kötődés egyben a nemzetközi sikerhez vezető legbiztosabb út is. Ez a levél azonban korántsem elszigetelt jelenség.
Román kollégáink visszhangos külföldi sikereiről az utóbbi években gyakran értesülhettünk, ezeket a különböző kiadásokon és méltatásokon kívül olyan tekintélyes elismerések is fémjelzik, mint például Zaharia Siancu Herder-díja és Eugen Jebeleanu Taormina-díja.
Az Utunk szerkesztőinek egy csoportja nemrég Ausztriában tartott irodalmiest-sorozatot, marosvásárhelyi színészek a közelmúltban két ízben is költőink verseinek elmondásával arattak az óceánon túl is sikert.
A példákat még tovább lehetne sorjázni. Az is kétségtelen, hogy az érdeklődést kiváltó művek művészi rangján túl a hazánk iránt világszerte megnyilvánuló figyelem és tisztelet is részese irodalmunk egyre kedvezőbb visszhangjának.
A külföldi siker különböző összetevőit még sokáig lehetne boncolgatni. Ezúttal inkább arra szeretnénk utalni, hogy az egész hazai irodalmunkat és ezen belül a romániai magyar irodalmat határainktól távol is fogadó figyelem a jogos öröm és büszkeség mellett fokozott felelősségre is int. Eljutottunk oda, hogy a nemzetközi siker ma már nemcsak témák és körülmények szerencsés találkozásának eredménye, mint a két világháború között például A fekete kolostor vagy A szibériai garnizon esetében (anélkül, hogy a két szóban forgó mű, különösen az első esztétikai értékét lebecsülnénk), hanem természetes következménye annak, hogy miről és hogyan írunk. A hazai valóság, a mi mindennapjaink emberi történelme érkezik el íróink műveibe örökítve a nagyvilághoz, jeleként annak, hogy van mit mondanunk és üzenetünket rá tudiuk bízni a művészet egyediségében is mindig sokakhoz szóló nyelvére. Éppen ezért növekszik szüntelenül felelősségünk is minden leírt szó iránt, hiszen hatása egyre szélesebben gyűrűzik és vall emberségünkről, elkötelezettségünkről, szellemi értékeinkről. Arról, hogy mi született ebben az országban és arról is, hogy mindehhez mit ad hozzá a mi nemzetiségünk, amely a román néppel és a más együttélő nemzetiségekkel együtt jogosan érzi magát gazdának a közös hazában.
Persze, túlzás lenne egycsapásra arról beszélni, hogy a műhelyeinkből kikerülő művek egytől-egyig világirodalmi rangúak, s a magam részéről az olyan merész megállapításoktól is tartózkodnék, amilyeneket egyik fővárosi irodalmi lapunkban olvastam költészetünk vezető helyéről világviszonylatban. A kitágult lehetőségek – amelyekkel okosan élni kell – inkább szerénységre, felelősségtudatra, önmagunk iránti igényességre köteleznek, hiszen a messzehangzó szónak kell a legtisztábbnak lennie.
Megjelent A Hét III. évfolyama 4. számában, 1972. január 28-án.