Levelet kaptam egyik tekintélyes írókollégámtól, nagyon baráti, nagyon szívélyes és nagyon jóleső levelet, amelyben megköszöni nemrég megjelent könyvéről írt soraimat. Voltaképpen egy ilyen levél nem kellene kellemes meglepetésszámba menjen, ritkaságnak tűnjék. Még jól emlékszem arra, hogy egy Asztalos István, egy Szabédi László vagy egy Szentimrei Jenő annak idején rendszeresen köszönőlevélben válaszolt a műveikről írt bírálatokra. Manapság azonban a kollegiális figyelem és megbecsülés jelei ritkábbak, s ha a kritikushoz el is érkezik valami visszhang, az nemegyszer „el sem olvasom azt a zöldséget”-szerű, roppantul nagyvonalúnak szándékolt parlagiasságra szorítkozik.
Nem panaszkodni akarok azonban, hanem ellenkezőleg, örvendeni annak, hogy az ilyen baráti gesztusra, az egymás véleménye iránti figyelemre, a kölcsönös megbecsülésre is van példa, természetesen éppen a legjobbak részéről. Egy olyan írói magatartás kibontakozásának a jelét látom ebben, amely irodalmunk eszmei-elvi egységén belül az írók egységének, az alapvető kérdésekben való egyetértésnek, az egymás közti elvtársi-baráti viszonynak a megszilárdulását szolgálja. Ez nem egyszerűen az udvariasság vagy a társasági kapcsolatok kérdése: jóval több és jelentősebb ennél. Hozzájárulás egy olyan irodalmi légkör megteremtéséhez, amelyben a vitás kérdések a közös ügy, a közös gond és felelősség jegyében oldódnak meg, amelyben csökken a lehetősége annak, hogy mondvacsinált vagy felnagyított véleménykülönbségek személyeskedő vitákat, előítéleteket, egymás iránti bizalmatlanságot szüljenek s az úgynevezett irodalom körüli publikum – nem az olvasókra, hanem a beavatottságukat fitogtatni kívánó „drukkerekre” gondolok – képviselői értelmetlen viszályokat provokálhassanak.
Az elvi-baráti magatartás, az egymás iránti megbecsülés ugyanakkor megakadályozhatja azt is, hogy tájegységekhez való vélt vagy tényleges kötődés okán egyesek megpróbálják elválasztani az eszmeileg-esztétikailag alapvetően egymáshoz tartozókat, apró darabokra kíséreljék meg felhasítani az irodalom egységes folyamatát, ellentétté mélyítsék a magától értetődő alkati, stiláris stb. különbözőségeket. Egyszóval egy olyan irodalmi légkör, irodalmi élet fejlesztéséről van itt szó, amelyben az írók, kreált ellentétektől megszabadulva, fő hivatásuknak: a közösség, a köz ügyei szolgálatának tudják szentelni egész tehetségüket, figyelmüket, energiájukat.
A levélíró soraiból ezeket a gondolatokat, ezeket a törekvéseket olvastam ki és az azonos jelenségekre és szükségességekre figyelmező egyetértéssel ennek örvendek a legjobban, mert lényegesebb a bármily jóleső személyes figyelemnél. „Valóban most kellene mindnyájunknak egymáshoz közelebb kerülnünk” – olvasom a levélben és csak aláírni, aláhúzni tudom ezt a gondolatot. Természetesen nem elvtelen barátkozásra, az azonos eszmei alapon belüli nézetkülönbségek taktikus elhallgatására gondolok. Például a levél írója előző, egészében rendkívül jelentős esszékötetének néhány konkrét értékítéletével nem értek egyet, mint ahogy valószínűleg ő sem ért velem mindenben egyet egyik vagy másik író, mű, esetleg irodalomtörténeti mozzanat megítélésében, értelmezésében. A döntő szerintem azonban az, hogy megértsük: egymással vitázva is ugyanaz a dolgunk.
Nemrég Méliusz József Sors és jelkép és Sütő András Istenek és falovacskák című kötetének belső, lényegi összetartozásáról írtam ugyanezeken a hasábokon. Hadd idézzek most még egy párhuzamot a két kitűnő könyv között. Sütő Nagyenyedi fügevirágjában képzeletben Bethlen Gáborral beszélgetve így ír: „Ha emlékezni méltóztatik, egyebek közt a testvériség ügyét is reánk hagyakozta: magyarok, románok, szászok – a székelyt nem említette, hiszen az is magyar – közös kertmívelő gondjait”. Mennyire rímelnek ezekkel a sorokkal Méliusz könyvének történetesen szintén Enyed köré csoportosuló megszívlelendő fejtegetései ugyanezekről a kérdésekről, miközben a kertmívelés gondjairól is bőven esik szó.
Ez a „kertmívelő gond” és felelősség kössön össze bennünket a lényeget illető egyetértés, az eszmét cserélő barátság és a közös cselekvés szálaival. A levelet egyébként ezúttal is köszönöm; nem csak a baráti kéznyújtás melegét éreztem, erőt is merítettem belőle.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 38. számában, 1973. szeptember 21-én.
