Irodalmi és művészeti díjak kiosztása után rendszerint örvendezni és méltatlankodni szokás, örülni annak, hogy vannak olyan jelentős alkotások, amelyek kivívták az irodalmi közvélemény, az olvasók érdeklődését és megbecsülését; méltatlankodni amiatt, hogy más, szintén jelentős és kiemelkedő alkotásoknak nem jutott az elismerésnek ebből a formájából. Ez a helyzet az Írószövetség 1972. évi díjainak a kiosztása után is. Persze, az irodalmi és művészeti élet jellegénél, a műalkotás természeténél fogva a legritkább eset az, amikor a díjazással mindenki egyetért, objektív és szubjektív okok egyaránt olajat önthetnek a viták parazsára. E sorok írója, miközben a hagyományokhoz híven örvendezni és méltatlankodni készül, szándékai szerint objektív és mindenfajta elfogultságtól mentes szeretne lenni.
Az öröm mindenekelőtt annak szól, hogy ebben az évben a romániai irodalom olyan kiváló mestereivel együtt, mint például Eugen Jebeleanu, Marin Preda vagy Sorban Cioculescu, a romániai magyar irodalom két olyan jelentős képviselője kapott írószövetségi díjat, mint Bajor Andor és Szilágyi Domokos. Alkotási szövetségünk díjait nem életművekért, hanem az illető esztendőben megjelent könyvekért adják, mégis megkockáztatom azt a vélekedést, hogy ez a két díj már nagyon rég „készül”, s a két író egész eddigi tevékenységével érdemelte ki.
Bajor szatirikus írásait közel negyedszázada olvassuk rendszeresen nagy érdeklődéssel, népszerűségét már régen megalapozta gondolati mélységet és költői érzékenységet egyesítő sajátos műfajával és írásmódjával. Szerény véleményem szerint ez a díj már a Kerek perec megjelenése óta esedékes, s az, hogy most kapta meg, írásformájának két tulajdonságával is kapcsolatos: egyrészt ritkán kerekedik kötet a szatirikus írásokból, másrészt a szatíra recepciója bizony elég változékony. Annál jobb, hogy most Bajor is „koszorús költővé” vált, s örömünk még teljesebb lenne, ha a díj tervezett szatirikus regényének megírására ösztönözné.
Szilágyi Domokos esetében a díjban formát öltött elismerés átfogó volta még világosabb, hiszen kötetét egész terméséből válogatta össze, kivételes költői teljesítmény foglalataként.
Paul Drumaru írószövetségi díja, amelyet Bálint Tibor regényének fordításáért kapott, s amelynek odaítélésekor a zsűri tagjai szintén tavaly megjelent Ady-tolmácsolásairól sem feledkeztek meg, annak a jele, hogy az utóbbi években a romániai magyar irodalom románra fordításának színvonala örvendetesen emelkedett, s arra figyelmeztet, hogy a kölcsönös megismerés nemes ügyének szolgálatát az irodalmi közvélemény fontosságához mérten kívánja most is, a jövőben is értékelni.
Ezek után pedig jöhet a méltatlankodás, amelytől természetesen távol áll a fent említett díjak megkérdőjelezése. A romániai magyar irodalom esetében a zsűri szerepét betöltő, az írószövetség bürója mellett működő nemzetiségi bizottság ebben az évben két díj sorsáról dönthetett, és így a legjobb szándékok ellenére sem jutalmazhatott egy prózai és egy költői alkotás mellett tanulmánykötetet is. Holott az elmúlt évben csak a Kriterion gondozásában tizenkilenc ilyen jellegű kötet jelent meg, s ha a többi kiadók termését is hozzászámítjuk, különösképpen gazdag és sokszínű évről beszélhetünk. Az irodalomtörténet (pl. Jancsó Elemér és Csehi Gyula gyűjteményes kötetei, Vita Zsigmond Áprily-monográfiája, Dávid Gyula–Mikó Imre Petőfi-könyve), a nyelvtudomány (pl. Szabó T. Attila és Márton Gyula tanulmánykötetei), a művelődéstörténet (Benkő Samu Murokországa vagy Enyedi Sándor színháztörténeti értekezése), az etnográfia, a művészettörténet egyaránt rangos művekkel szerepel a listán, az esztétika és irodalomkritika területén pedig olyan, tájékozódásában, tartalmában, időszerűségében és megírásmódjában egyaránt példás teljesítményre hivatkozhatunk, mint Rácz Győző Értelem és szépség című kötete, amely véleményem szerint méltán megérdemelte volna az írószövetség díját.
Őszintén remélem, hogy az írói társaságok ezekben az órákban kiosztásra kerülő díjai az irodalomkritikáról sem feledkeznek meg.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 23. számában, 1973. június 8-án.