A névtelenség nemtelen
Névtelen levelet kaptam a minap, színház- és irodalomkritikusi minőségemben. A tény önmagában nem lepett meg, elég hosszú ideje dolgozom olyan munkaterületen, ahol az ilyesmi – sajnos – nem ritkaság. Néhány évvel ezelőtt cikket is írtam a névtelen levelek mögött megbúvó emberi magatartás ellen, jelezve, hogy az ilyen eljárás mennyire idegen a szocialista etikától és a szocialista demokráciától. Szép számban kaptam rá válaszokat, többnyire névtelenül, az egyik azonban aláírással ellátva bizonygatta, hogy az ilyesmi néha milyen kockázattal jár. A konkrét esetben volt is valamelyes igaza – egy helyi kiskirály visszaéléseit bírálta –, az ügy elintézési módja azonban számára is bebizonyította, hogy hosszabb távon az igazság végül is napfényre kerül – ahogy kissé patetikusan mondani szokták. A névtelen levelek célja azonban rendszerint nem az igazság kiderítése, nem a jobbítás, a hibák elleni küzdelem, hanem egyszerűen a rágalmazás, a zavarkeltés, a bántás. Aki hisz az igazában, az nem bújik a névtelenség visszataszító sötétségébe.
Az irodalmi és művészeti élet területén ez különösképpen így van. Kifogásolni egy könyvet, egy előadást, bírálni egy szerzőt ugyan is még akkor sem kockázatos, ha a levélírónak egyáltalán nincs igaza.
Az ilyen tárgyú névtelen levél kapcsán még csak fel sem merülhet az a mentség, hogy írója rosszul értelmezett óvatosságból vagy múltbeli tapasztalata miatt hallgatja el a nevét. Ezekben az esetekben a rosszindulatú elfogultság képlete teljesen világos. Aki ezeket a leveleket írja, tudja, hogy nincs igaza, hogy szándékai nem tiszták. Tudja, hogy eljárása idegen a szocialista etikától, – éppen ezért burkolódzik a névtelenségbe.
A szóbanforgó névtelen levél, amely egy nagysikerű színházi előadás és az azt elismerően elemző kritika ellen támad, felháborodott hangja ellenére is mulatságos, természetesen akaratlanul. Azzal fenyegetőzik ugyanis, hogy ha nem talál meghallgatásra, akkor „sok-aláírású” levelet ír majd a felsőbb szerveknek s lesz aztán nemulass. Ha olyan sok aláírás áll a rendelkezésére, akkor miért nem használ közülük legalább egyet – a sajátját?
A jelzett ügyben különben már kaptam „sokaláírású” névtelen levelet is, mármint olyant, amelyet a nézők egy csoportja nevében írtak, illetve nem írtak alá . (Pillanatok alatt kiderült különben, hogy abban a városban, amelynek a nézői nevében a levelet elkövették, nem is adták elő a darabot.)
Az észjárás, az érvelés érvetlensége és demagógiája közös forrásra vall. Az olvasók, a nézők véleményét mindig érdeklődéssel várjuk. Minden jóindulatú észrevétel, minden igényes vélekedés meghallgatásra talál. Az irodalom, a művészet nálunk közügy, abban az értelemben is, hogy közös ügye az alkotóknak és az olvasóknak a nézőknek. De közügy az is, hogy a bizalom és a megértés hangulatát a művészet és befogadói között ne engedjük megrontani az ármánykodóktól, a bajkeverőktől, a rágalmazóktól, akik mindig ügyesen s alkalmazkodni igyekezve, tetszetős ruhába öltöztetve indulataikat, nemtelen eszközökhöz folyamodnak.
Bármilyen visszataszítók is a névtelen levelek – számuk mintha megszaporodott volna az utóbbi időben – végső fokon a szocialista közvélemény növekvő erejét bizonyítják. Szerzőik azért folyamodnak a névtelenséghez, mert érzik-tudják, hogy a rágalmazásnak, bármilyen kártékony is lehet, egyre kevésbé van foganatja, s a rágalmazókat az egészséges szocialista erkölcs ítélete sújtja.
Ami pedig a fenyegetőzést illeti – nemcsak nekem van papírkosaram.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.