Úgy két és fél évtizeddel ezelőtt, amikor az ezen a földön nemrég született szabadság és testvériség buzdító légkörében az 1848–49-es forradalmi események százados évfordulójára emlékeztünk, jó néhány történész próbálta bizonygatni, hogy Petőfi és Balcescu személyesen is találkoztak, szót is váltottak azokban a napokban, amikor a román forradalom legtisztábban látó, célkitűzéseit a történelmi tapasztalatok fényénél megfogalmazó vezéralakja Kossuthtal tárgyalt arról, miként lehetne a két egymásra utalt nép egyesült erejét szervezetten is a közös ellenség ellen fordítani. Számos feltételezés körvonalazódott, bizonyító dokumentum azonban nem került elő. A szándék jó volt és érthető, hiszen szavaikat, példájukat következetesen egyszerre idéztük a jelenhez szóló, szívet melegítő, elmét világosító tanulságként.
Amit a tényekhez ragaszkodó történelemírás végül is nem tudott megtenni, valóra váltotta a nagyobb igazságokhoz igazodó költői képzelet: a János Vitézt románul megszólaltató Eugen Jebeleanu szép poémájában, a Balcescuban, a hős kezet fogott és szót is válthatott a magyar költővel, s éppen úgy megértették egymást, ahogy megértették gondolatban, és megértették volna az életben is. Megértették, mert mindkettő népét szolgálta, hittel és szenvedéllyel, kora leghaladóbb, felénk mutató eszméinek szintjén.
Bizonyító okirat, emlékezés tehát végül is nem került elő a feltételezett találkozásról, amely így csak az irodalomban vált valósággá – a kézzelfogható tényeknél néha makacsabb gondolati-művészi hitelesség révén. Petőfi és Belcescu mégis rendszeresen találkoznak, kezet fognak, szólnak hozzánk, eligazítanak és köteleznek műveikkel, bennünk élő, tovább munkáló gondolataikkal a testvériség, az egymás iránti tisztelet és megbecsülés tetteinket vallató szép parancsszavával.
S a most elmúlt évben, amelynek búcsúzó eseményei biztatóan visszaintenek nekünk, szobor alakban is megtalálták a helyüket egymás mellett két ízben is: először a balázsfalvi réten, szabadságuk kivívására gyülekező egykori román jobbágyok és írástudók által megszentelt helyen, népes és tisztes társaságban – s most, az év utolsó napjaiban, a Hargita lábainál, Csíkszereda főterén.
Balcescu szobrát Doru Popovici vésője faragta, Petőfi arcát Szobotka András teremtette újjá – egymásmellettiségük, együvé tartozásuk pedig százezrek, románok és magyarok szívében formálódott valósággá.
Két szobor áll Csíkszereda főterén, két nép két nagy fiának szobra. Noha csak egyikük írt verseket, mindkettő költő volt: mindketten arról álmodtak, hogy utódaiknak olyan társadalomban kell élniük, ahol „a bőség kosarából” mindenki egyaránt vehet, ahol „a jognak asztalánál” mind egyaránt foglal helyet, s ahol „a szellem napvilága” ragyog minden ház ablakán. Testvérek voltak a gondolatban és testvérek a cselekedetben is, a történelmi tettben, amely célkitűzéseik irányába volt hivatva mozgatni a történelem nehezen forgatható kerekét, mint ahogy testvérek ma azok az utódaik is, akik a múlt tanulságait megértve nagy elődeik példája előtt kalaplevétellel, szóval és tettel is tisztelkedve ugyanezt próbálják kedvezőbb, gyökeresen megváltozott történelmi feltételek között.
Mindketten fiatalon haltak meg, mindketten jeltelen sírban nyugosznak, miközben messze világító jeleket állított emléküknek a nép és az idő. Két szobor áll Csíkszereda főterén, egy forradalmár költő és egy forradalmár történész szobra. Életükben nem találkozhattak, az se biztos, hogy tudtak egymásról, noha útjaik nemcsak a gondolat síkjain találkoztak, fizikailag is keresztezték egymást. A történelmi igazságtétel állította példájukat már rég, szobraikat most egymás mellé.
A két szobor emlékezés és egyben kötelezvénye, amelyet felállítóik adtak, románok és magyarok: úgy kell végeznünk tennivalóinkat, rendeznünk közös dolgainkat, hogy mindig szemébe nézhessünk ezeknek az élő szobroknak, azoknak, akikben gondolataik, igazsásgaik egymást kiegészítve és erősítve élnek tovább, tehát önmagunknak is.
Megjelent A Hét V. évfolyama 1. számában, 1974. január 4-én.