Egy héttel ezelőtt ugyanezen a helyen utaltam már arra, biztató jelenségként, hogy az utóbbi években az irodalmi bírálat és az olvasók véleménye egyre sűrűbben találkozik legjobb könyveink megítélésében. Persze, ebből túlzás lenne arra következtetni, hogy kritikánk háza táján minden a legnagyobb rendben van, mindnyájan okosabbak és tehetségesebbek lettünk egyik napról a másikra s ezzel párhuzamosan „az” olvasó is csak igaz értékek után nyúl a könyvespolcra. A kritika, az irodalom- és művelődéstörténet és az esszé egyre növekvő rangja mellett azonban más tények is érvelnek.
Most, amikor kiosztották az Írószövetség 1971. évi irodalmi dijait, elmondhatjuk, hogy a zsűrinek a legnagyobb gondot éppen az irodalomkritika, esszé és irodalomtörténet okozta, itt volt a legnehezebb a választás, a figyelemre méltó művek örvendetesen nagy száma miatt. E művek döntő többsége nem irodalomkritika a szó szoros értelmében. Esszé, művelődéstörténet, irodalomtörténet – ezeken a határvonalokon mozogva kereshetjük a műfaji ismérveket, ha egyáltalán keresni akarjuk. A lényeg ugyanis az, hogy ezek a művek a romániai magyar nemzetiség szellemi életének, szellemi hagyományainak a körvonalazására tesznek kísérletet – természetesen az együttélés politikai-társadalmi-történeti tényétől meghatározott összefüggések között –, ez magyarázza az irántuk megnyilvánuló érdeklődést, figyelmet, a sajtóvisszhangtól kezdve egészen a tekintélyes példányszámokig és utánnyomásokig. Reális szükséglet hívta életre ezeket a műveket, térhódításuk elválaszthatatlan a szocialista demokratizmus légkörétől, amelyben románok, magyarok, németek közös és sajátos gondjai egymást átszőve gazdagítják szocialista kultúránkat, szocialista tudatunkat. Ennek a tudatnak szerves része az, amit nemzetiségi önismeretnek szoktunk nevezni.
Érdemes fellapozni folyóirataink új számait, ezek is az ilyenszerű művek iránti kivételes figyelemről tanúskodnak. Az Igaz Szó 3. számában például két írás is – Balogh Edgár és Bajor Andor tollából – éppen az írószövetség által most díjazott Benkő Samu-könyvet – Sorsformáló értelem – elemzi; a Korunk 4. számának élén Balogh Edgár Tóth Sándornak a Korunk szerkesztőjét, Gaál Gábort idéző tanulmányát tárgyalja, Gáli Ernő Méliusz Józsefnek a napokban utánnyomásban is megjelent esszékötetéhez fűz megjegyzéseket. Az, amit erről a könyvről teljes joggal megállapít, ti. hogy más irodalom- és művelődéstörténeti művekkel együtt „a romániai magyarság nemzetiségi tudatának kimunkálásában tölt be korszakjelző szerepet”, lényegében a legtalálóbb magyarázata annak a jelenségnek, amelyről ezek a sorok is szólnak.
Kritika és olvasói közvélemény biztató egyezéseinek okait is ebben a keretben találjuk meg, abban az általános érdeklődésben, amely a közéleti elkötelezettség művészi és tudósi realizálódását nyugtázza szépirodalmi alkotásban és irodalom- vagy művészettörténetben egyaránt. Irodalombírálatunk súlya és tekintélye is azért növekedhet, mert legjobb törekvéseivel ugyanazt a célt szolgálja. Persze az irodalombírálat nemcsak a bírálók, hanem költők, prózaírók, drámaírók, irodalomtörténészek és természetesen a kritikusok közös tevékenységi területe. Annál is inkább, mert egyre több írónk irodalmi munkája válik műfajilag is szélesebb ölelésűvé és változatosabbá a drámától az esszéig, a szociográfiától a publicisztikáig, az irodalomtörténettől az esztétikai értekezésig terjedő síkon.
Ott, ahol a nyelvészprofesszor vagy a kultúrtörténész műve a legkelendőbb könyvek között listavezető, s a prózaíró remek irodalomtörténeti esszékkel, a költő szenvedélyes publicisztikával, a tekintélyes közíró önéletrajzi regénnyel arat jogos sikert – a példákat még lehetne szaporítani –, a kifejező eszközök sokszínűsége is arról vall, hogy az írás – szolgálat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 18. számában, 1972. május 5-én.