A színházi rendező munkája viszonylag nemrég alakult a színpadi alkotáson belül sajátos művészetté. Jelentősége azonban rendkívül gyorsan növekedett, századunk nagy színházi irányzatait és színháztörténeti fontosságú együtteseit (illetve ezeknek az együtteseknek ilyen jellegű időszakait) többnyire kiemelkedő rendezői egyéniségek neve fémjelzi. Ma is világszerte folynak a szenvedélyes viták a rendező helyéről és szerepéről – ezek során néha egyoldalúan végletes vélekedések is megfogalmazódnak. A rendező személyét az irodalmi mű és a színész rovására abszolutizáló elméleteket a gyakorlat természetesen megcáfolja – de a rendezés jelentősége a színpadi alkotás folyamatában vitathatatlanul meghatározó és értékteremtő jellegű. Tehetséges, koncepciózus rendezők nélkül ma már nincs igazi színház – persze jelentős színművek és színészek nélkül sincs.
Harag György, aki most nemcsak évei számát, hanem eredményeit is tekintve, pályájának delelőjére érkezett, a ritka rendezőegyéniségek közül való. Mindenek előtt azért, mert nemcsak mesterségét sajátította el kitűnően, hanem mondanivalója van és ezt a mondandót nem a színpadi művek ellenére, hanem azokból kibontva tudja a színész, a díszlettervező és a zeneszerző – tehát egy összetett művészet minden komponensének részvételével – képszerűen, színpadszerűen, esztétikailag hatásosan megfogalmazni. Szuverén alkotó egyéniség, aki – mivel megnyilvánulási területe egy közösségi művészet – sajátos jegyeivel és tehetségével nem háttérbe szorítja, hanem felerősíti, felfokozza az alkotási folyamát társrésztvevőinek egyéniségét. Ahogy a jelentős írót vagy festőt is felismerjük művének mondandója és stílusa alapján, úgy azonosítjuk az általa rendezett előadásokat is már az első percektől kezdve. Különböző jellegű művekből és különböző stílusú együttesekkel teremtett olyan előadásokat, amelyek hasonlíthatatlanul az övéi – de ugyanakkor az íróé és a színészeké is.
Pályakezdő éveiben munkássága szerencsésen fonódott össze a romániai magyar színjátszás egyik jelentős mozzanatával, a nagybányai, illetve később a szatmári társulat akkori sajátos stílusának kialakulásával. Ezt a stílust a vonzó fiatalos romantika és a realista kidolgozottság, a pszichológiai indokoltság és a játékosság egyedi, nézőket és szakembereket egyaránt meghódító elegye jellemezte. Az utóbbi években forrott ki Harag György rendezői egyénisége. Ma úgy ismerjük őt, mint súlyos, jelentős mondanivalójú művek színpadra állítóját, aki mindenek előtt az ezekben tükröződő embertelen, embertorzító viszonyok ellen tiltakozva formálja gondolat-gazdag színpadi látvánnyá pozitív, a szocialista humanizmustól áthatott mondandóját. Előadásai kegyetlenül reálisak, néha kínzóan nyersek, egyes mozzanataikban meghökkentőek, hősei többnyire nyomasztó erők szorításában vergődő, kínlódó emberek, színei-hangjai ehhez igazodva sötétek és élesek – a humánum igenlésének szolgálatában. A most záruló évadban három előadást állított színpadra: Az ember tragédiáját, Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című művét és Asztalos István már szinte feledésbe merült darabját, a Fekete macskát. Mindhárom előadás kimagasló teljesítménye a romániai magyar színjátszásnak. Ilyen „sorozat“ akkor is kivételes lenne, hanem mindegyiket köszönthetnénk rendezői remeklésként. Persze, a Madách-előadás egyes mozzanatainak értelmezésével és megoldásaival vitatkozni is lehet – Az ember tragédiájának melyik előadásáról nem mondható ez el? –, lehet, hogy a Fekete macska visszhangja nem lesz olyan egyértelmű, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapjáé, az azonban kétségtelen, hogy három, csak a nagy művészet mértékével mérhető és a művek különbözőségéből fakadó eltérések ellenére is egységes, vonzó koncepcióban fogant előadásról van szó. Az a hang, amelyet Harag az Özönvíz előtt revelációt kiváltó előadásával – természetesen korántsem előzmények nélkül – leütött, egyre inkább kiteljesedik, tartalmasabbá, jelentésesebbé válik, a színpadi előadás tünékeny anyagából hatékony esztétikai értéket teremtve – további nagy teljesítmények ígéreteként.
Érett rendezői művészete nem választható el attól a következetes és példamutató fogékonyságtól, amellyel a hazai drámairodalom felé fordul s olyan értékek néha nem is sejtett belső fényét ragyogtatja fel maradéktalanul, mint Nagy István és Asztalos István említett művei, miközben Sütő András vagy Titus Popovici új darabjait (az utóbbit a marosvásárhelyi román tagozaton) az igazi irodalom és a színházművészet egymást emelő találkozásának ünnepi alkalmaivá avatja előadásaival.
Az ötvenéves Harag Györgynek szívből kívánjuk, hogy az alkotó értelem, képzelet és invenció, az igazmondás és a humánum jegyében kibontakozó útját új nagy sikerekkel folytassa, egész színjátszásunk, írók, színészek és nem utolsósorban a közönség javára – és ugyanakkor kivételes képességeit, tapasztalatát a felnövekvő színész- és rendezőnemzedék nevelése érdekében is közvetlenül hasznosíthassa.
Minden külön értesítés helyett: az ünnepelt születésnapját a színpadon töltötte, az utolsó simításokat végezve a Fekete macska június hatodikai bemutatója előtt. Legyen a közönség bizonyára kirobbanó tapsa és a jól végzett munka elégtétele a születésnapi kitüntetés és ajándék.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 23. számában, 1975. június 6-án.
