Szemlér Ferenc: Madárjóslat. Eminescu Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Szemlér Ferenc költészete, amely a már több mint egy évtizede, 1959-ben megjelent Téli alma című kötetével a művészi érettség és összegezés kivételesen termékeny szakaszába lépett, a legfinomabbra csiszolt gyémántkristály vonzó ragyogását, keménységét, sokszínűségét és tisztaságát idézi emlékezetünkbe. A kötet élére illesztett soraiban Szász János találóan állapítja meg, hogy klasszikus veretű költészettel van dolgunk a szó legjobb és legteljesebb értelmében.
A klasszikus veret ebben az esetben a forma játékos könnyedségében is szigorú fegyelmén túl mindenekelőtt a harmóniát jelenti, azt a harmóniát, amelynek semmi köze nincs a felszíni idillhez, az ellentmondások tagadásához; azt a harmóniát, amely a művészetben csak a valóság lényeivel való könyörtelen és férfias szembenézés eredménye lehet, azt a harmóniát, amelyért mindig, újra és újra meg kell küzdeni, amelyet csak az emberi elme és érzelem mindig rendet és rációt kereső ereje teremthet meg. Ebben a harmóniában a leszűrt élettapasztalat és életbölcsesség, a világgal és önmagával viaskodó lélek fegyelme, a félelmektől és szorongásoktól sohasem szabaduló, de azokon éppen felismerésük és bevallásuk révén mindig felülkerekedő, a megismerés veszélyes kalandját minden idegszálával átélő ember keservesen megszenvedett fölénye kristályosodik ki.
Könnyű úgy optimistának lenni, hogy nem akarjuk észrevenni a buktatókat, könnyű úgy egységes szemléletbe fogni az élet tájait, hogy nem látjuk meg, csak a csúcsokat, könnyű úgy eljutni a megnyugvás ösvényeire, hogy nem járjuk be a nyugtalanságok szívet és tüdőt bénító kaptatóit.
Szemlér költészetének – új kötete, a Madárjóslat újabb bizonyítéka ennek – klasszikus harmóniája nem így alakult ki, hanem a küzdelem sodrában. Mintha verseinek formája-szerkezete is az emberi megismerés küzdelmes útjához tapadna: a valóság, a természet közvetlenül érzékelhető, a szó legszorosabb értelmében érzékletes fényeiből indul ki és mélyül a gondolati általánosítás költői sokrétűségén át az összetettből, a bonyolultból, az árnyaltból kibomló és éppen ezért meggyőző és hiteles egyszerű igazságok felé.
A rendkívül tudatosan és szilárdan megszerkesztett Szemlér-költeményekben ez a mondanivaló kifejtését maradéktalanul szolgáló vers-építő, vers-szerkesztő eljárás lényege, és egyúttal ez a művészi harmónia egyik forrása is: az érzelmi és értelmi mozzanatok szerves egymásba simulása. Ez a vers-teremtő eljárás – a mondanivaló világosságára alapozva – egyúttal a Szemlér-versek közérthetőségének a magyarázata is. Kivétel nélkül a kötet minden verse megközelíthető, felfogható – anélkül, hogy a leegyszerűsítés veszélye fenyegetne.
Természetesen más kérdés az, hogy ez a közérthetőség csak akkor válik teljessé, ha az élményszerű elsajátítás során rétegről rétegre haladunk a vers magva, sokrétű érzelmi és értelmi töltése felé. A kapuk egymás után tárulnak fel, a szavak egymástól kapják meg távlatukat, mélységüket. Szemlér költészetének gondolati és érzelmi tisztasága a sokrétűséggel, a mélység sokértelműségével párosulva teremti meg a gazdagság és az egyszerűség, az összetettség és a világosság magasrendű és így közérthető szintézisét.
Szinte közhelyszámba menő megállapítás, hogy Szemlérnél a versírás – életforma. Kivételes költői érzékenységgel és fogékonysággal – ez termékenységének magyarázata is – reagál az élet mindennapos dolgaira és a hétköznapok áradó élményeiből magától értetődő és mégis míves természetességgel bontja ki a költői mondandót. Ez a spontán közlésvágy, a közlés belső szükséglete időnként üresebb járatú verseket is sodort magával. Új kötetének – s általában az utóbbi évek termésének – tanúsága szerint a vers születésekor a kikívánkozó élmény a gondolati gazdagság vonzáskörében telítődik mágneses erővel és rendeződik az életmű összegező törekvésének szerves alkotó részévé. A „jegyek”, amelyeket a költő maga után hagy – vissza-visszatérő motívuma ez a kötetnek – a gondolatilag-érzelmileg egyaránt végigélt-kiküzdött harmónia egységes költői világképévé állnak össze.
Az összegezés, a lepárolás szakaszának természetes velejárója a lét végső kérdéseivel, az élet értelmének s az elkerülhetetlen elmúlás lezáró és feloldó problematikájával való szembenézés. A Szemlér költészetéből kirajzolódó felelet az élet törvényszerűségeinek materialista és humanista megértésén alapuló, a nem beletörődő és nem is megnyugvó, hanem erőt adó józan racionalizmus válasza. A lét végső kérdéseinek emberi kérdőjelei Szemlér költészetében nem elvontságot és még kevésbé metafizikai életidegenséget eredményeznek.
Válaszainak érzelmileg és világnézetileg-gondolatilag egyaránt átélt döntő eleme az elkötelezettség tudatosulása, szervessé válása; az elkötelezettségé az alkotó, termékeny, hasznos élet, a közösség, a nép, a szülőföld iránt. Annak az emberileg-esztétikailag egyaránt rendkívül vonzó klasszikus költői harmóniának, amelyre többször utaltunk, éppen ez az egyik megkülönböztető vonása. Ez a harmónia nem olimposzi fölény és megnyugvás – a küzdő, vergődő, kétségekkel küzdő, szaggatottságaival szembenéző ember nagyon is emberi, világnézeti győkérzetű, kiharcolt bölcsessége.
Lehet, hogy abból, amit „feljegyzettem a tárgyak arany tükörére” (az idézett sor különben telibetaláló önjellemzése is költészetének), tehát a versből ezúttal is mást ért a kritikus, mint amit a költő gondol. Akárhogyan is van – egy dolog bizonyos: Költő él közöttünk. A költő szó mellé jelzőt illeszteni itt már felesleges.
Megjelent A Hét II. évfolyama 40. számában, 1971. október 1-én.