Van Gogh, Hölderlin, József Attila, Utrillo, Chagall, Balogh Edgár, Farkas Árpád – bizony, kedves olvasóim, az első pillantásra meghökkentően ötletszerűnek tűnik ez a névsor. Szerencsére nem valamilyen felsorolásban, esztétikai traktátusban kerültek így egymás mellé, hanem Szemlér Ferenc kitűnő ciklusának (Hét arckép, Korunk, 1972. 5. sz.) verscímeiként.
Ezek a versek lírai portrék, nagyon találóak, nagyon jellemzőek, s ugyanakkor – természetesen – önarcképek is, vallomások életről, művészetről. A két utolsóban nem is rejtőzik a vers címadója mögé a költő – az egyikben a többes szám első személy az egy nemzedékhez tartozók közös sorsát, a másikban az egyes szám első személy az egymást követő nemzedékek közösség-tudatát fejezi ki.
És éppen ez az, amiért ennél a Farkas Árpád nevével címként jegyzett versnél egy pillanatra megállni érdemes. Szemlér Ferenc és Farkas Árpád – közel négy évtizednyi különbséggel – egyazon napon és ugyanabban a városban született. Ez eddig véletlen és magánügy – de egyben lírai ürügy a tűnődő, a kérdve állító vallomásra.
A véletlen adta ötletből kibomló gondolat már nem véletlen s még inkább nem magánügy. S több vonzó emberi-költői gesztusnál is, bár annak sem utolsó a mi irodalmi életünkben, ahol egymás őszinte megbecsülése nem tartozik a leggyakoribb jelenségek közé – sajnos. Nem szeretném parafrazálni a tömörségében és puritánságában rendkívül tiszta rajzú és világos mondandójú, mégis bonyolult, ellentmondásos és végül dialektikus egységbe simuló viszonyokat felvillantó verset, amelyben az egyazon emberi közösséghez tartozás kötelező ereje oldja fel a nemzedéki távolságokat – s ezzel irodalompolitikai tétellé változtatni az árnyalt költői vallomást.
De Szemlér sorait olvasva mégis lehetetlen nem gondolni arra, mennyi félreértés és torzítás született – nemegyszer irodalmon kívüli sanda szándékok miatt – az egymást követő írónemzedékek korántsem problémátlan, de a mi körülményeink között semmiképpen sem antagonisztikus viszonya körül. A különböző korszakokban szerzett tapasztalatok – s itt négy évtized, de sokszor ennél jóval kevesebb is történelmi korszakváltást jelent mozgalmas századunkban – természetszerűleg megkülönböztetik a más-más körülmények között indult, formálódott, kibontakozott írói nemzedékek tudatát, de a folyamatosság, a folytatás motívuma nem iktatódik ki – az egységesítő eszmevilág és közösségszolgálat fogja össze azt, amit az iramló idő elválasztani látszik.
Szemlét sem idillt akar teremteni a költő-nemzedékek között, hanem azt keresi, ami összeköt, ami több mint dátum, mint táj – a nemcsak földrajzilag, hanem mindenekelőtt lelkileg közös szülőföldet, amelyből a romániai magyar költő verse – legyen ez a költő a hatvanadik évén túl, vagy a harmincadikon innen: kisarjadhat, lombosodhat, közös eszmények, közös gond és felelősség, egyazon elkötelezettség vonzáskörében.
Ui. Bár hangsúlyozom, hogy a közös születési hely, noha nem jelentéktelen, de csak véletlen mozzanat, mégis szép és kivételes hangulatú lehetne az az irodalmi est a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, amelynek keretében két hazalátogató vendég – Szemlér Ferenc és Farkas Árpád – együtt lépne a szülőváros közönsége elé.
Megjelent A Hét III. évfolyama 24. számában, 1972. június 16-án.