Sütő András: Istenek és falovacskák. Esszék, újabb úti tűnődések. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
Sütő András új kötete – a tartalomjegyzék után ítélve – műfajilag rendkívül sokrétű. Irodalomtörténeti arcképvázlatok, beszélgetések és újabb úti tűnődések sorakoznak egymás mellé lapjain. A sokrétűség, a változatosság, a gazdagság gondolatilag, tartalmilag valóban jellemzője a kötetnek, az egyes írások műfaji eltéréseit azonban felesleges lenne kutatni.
Az irodalomtörténeti arcképeket felvázoló, az alkotási problémákat feszegető kérdésekre válaszoló, az Adria partján vagy Perszepolisz romjai közölt bolyongó író lényegében mindig és mindenütt a közösségi gond és felelősség, az emberségünket vallató szigor és igény jegyében hétköznapi és történelmi gondjainkról elmélkedik – tudatosító, tisztázó, jó szóval biztató szándékkal és eredménnyel.
Vallomás az elkötelezettségről – írtam az Anyám könnyű álmot ígér és a Rigó és apostol margójára. Ez a meghatározás pontosan illik erre a formailag kevésbé egynemű, de gondolatilag az előzőkből szervesen kinövő, azokat folytató kötetre is. Sütő egyik remek portréjában Nagy Imréről, a festőről állapítja meg, hogy „az ő állandó mondandója a világról: annak a népnek a mindennapi küszködése, amelyből vétetett”. Mutatis mutandis: önjellemzésként is olvashatjuk ezeket a magvas sorokat, persze, a távlatos írói gondolkozás keretei közé helyezve, távlatokon nemcsak és nem is elsősorban a Adriai-tengertől Pusztakamaráson át Perzsiáig terjedő szélességi és hosszúsági köröket értve, hanem a megfogalmazott igazságok mélység ét és átfogó erejét, azt az alkotó marxista és szocialista-humanista látás- és gondolkodásmódot, amely a kötet minden írását áthatja. Sütő könyvének hosszú sági és szélességi körei nem földrajzi pontok között ivelnek, hanem a múltat és a jelent, a nagyvilágot és a szűkebb hazát, az emberiséget és a kisebb közösséget, az eszményeket és a realitást, a gondolatot és a cselekvést, a történéseket és értelmüket kötik össze, a tanulság kereső ráció dialektikus fényében. Sütő bárhova indul, innen, a szülőföldről indul el, és bárhonnan érkezik – térből és időből – ide, a szülőföldre érkezik vissza. Az egyetemes és a sajátos bonyolult (és sokszor elbonyolított) kérdését – amelynek dialektikáját e könyvének gondolatsorai is körülindázzák – Sütő látásmódjának, szemléletének magasrendű szintézisévé oldotta.
A fókusz, amely az írói gondolatok fénysugarait összegyűjti és felerősíti, a közösség sorsa, a népé és a nemzetiségé, amelynek létét és problémáit tágabb és szűkebb összefüggések és kölcsönös feltételezettségek rendszerében az író tudatosan vállalja. Tudatosan és magától értetődően, nem hivalkodva, de nem is szégyenlősen, hanem az emberség mindannyiunkra kötelező törvényeinek szellemében. Az igazodás ezekhez az íratlan törvényekhez biztosíthatja az egyes ember és a közösség számára egyaránt nemcsak a gerinc egyenességét, az egyéniség harmonikus kibontakozását, hanem a történelmi megmaradást is. Éppen az a felismerés a könyv egyik gondolati tartópillére, és ugyanakkor vonzóerejének, a szó legteljesebb értelmében vett hatásának titka. Szóljon Sütő írókról vagy irodalomról, történelemről vagy jelenről, kézzelfogható valóságról vagy elvont tételekről, ez a felismerés és a belőle fakadó erkölcsi imperativus kimondva vagy kimondatlanul ott feszül-vibrál minden szavában. A vállalás és a helytállás, a hűség és a megmaradás erkölcstanát fejtegeti köny vében Sütő, sohasem a tíz vagy több parancsolatok ridegségével és merevségével, hanem mindig az élet eleven áramlásának értelmezésébe sűrítve. Azemberség erkölcsi parancsai tolla nyomán nem tételekké rendeződnek, nem ítéletekbe merevülnek, hanem a gondolkozás, az értelmezésmódjában és művészileg sugallt tanulságaiban öltenek testet. A művében kifejeződő filozófia és humánumerkölcs nem tan, hanem magatartás. Magatartás, amelynek fénye átvilágító röntgensugárként vetül rá a történelmi eseményre és hétköznapi emberi cselekedetre, tettre vagy alkotásra, kimondott vagy leírt gondolatra, mindarra, ami könyvének lapjain megmérettetik.
A kötet első része irodalomtörténet is, hiszen a romániai magyar irodalom számos kiemelkedő képviselőjének arcképét vázolja fel, kivételesen eleven és pontos színekkel. A kész portrék azonban nemcsak azokról vallanak, akiknek vonásait megörökítik, hanem mindenekelőtt a korról, a történelmi környezetről, amelyben éltek vagy amely a befejezett életművek utótörténetét meghatározta és ebben az összefüggésrendszerben újra és újra azokról a gondokról és gondolatokról, amelyekkel ők, kortársaik, utódaik küszködtek és küszködnek. Sütő nem irodalomtörténész, és a jelek szerint nem is akar az lenni, bár a tájékozottsága és a kiforrott ítélete megvan hozzá. Ha szabad így mondani, ő elsősorban embertörténész, erkölcstörténész, eszmetörténész – egyszóval elkötelezett író, aki a történelmet, legyen az egy népé vagy egy irodalomé, sohasem csak rekonstruálni, hanem mindig vallatni, kérdezni akarja, a mához, hozzánk szóló tanulságok ügyében. Pontosabban: közügyekben, a nagyobb és kisebb közösség létfontosságú, sorsdöntő ügyeiben.
Természetesen nevetséges volna mindezt úgy értelmezni, mintha Sütő a legkisebb mértékben is lebecsülné az esztétikumot. A művészi szépség kivételesen érzékeny és fogékony értője azonban pontosan tudja, hogy az esztétikum értékét az általa képviselt emberség értéke fémjelzi, nem a szűkkeblű prakticizmus, hanem a humánus teljesség összefüggései között. Telibetaláló esztétikai, irodalmi, ha úgy tetszik, irodalomtörténeti értékítéletei a sorsunkról és tennivalóinkról való átfogó gondolkodás éles vonásokkal telerajzolt vásznán kapják meg a maguk pontos arányait. Sütő arcképvázlatai többnyire emlékidézések és ugyanakkor dogmatikus előítéletek, csonkító törekvések, ferde nézetek cáfolatai, nem egyszerűen a tisztultabb irodalomértés, hanem mindig a humánusabb életértés. Értékeket felmutató fogékonysága nem megbocsátást, nem kritikátlanságot jelent, a körvonalak eszmeileg-művészileg is mindig élesek és tiszták. A szívéhez és értelméhez közel álló írót vagy művészt azonban nem – egy általa gyakran használt kifejezést kölcsönözve – szellemi vámtisztként kapja rajta a vétségen, éberségét bizonyítandó; a könyörtelen, csontig metsző tanulságot is a botladozást előidéző akadályok eltávolításának szándékával fogalmazza meg. Ezért illeszkednek be ezek az arcképek magától értetődően az egész könyv szövetébe, műfajukat ez a látásmód közelíti a régebbi és újabb úti tűnődések vagy éppen az Anyám könnyű álmot ígér naplójegyzeteihez.
Ha már szó esett az ítélkezés könyörtelenségéről, mondjuk el azt is, hogy tulajdonképpen ez a gondolatiságában és megírási módjában oly varázsosan szép és vonzó könyv nagyon kegyetlen és számonkérő mű is egyben. Nem a leleplező perzekutorság, nem a merev erkölcsbíróság értelmében persze, hanem mondandójának, ítéleteinek, egész szellemiségének kötelező erejű igazságaival. Polémikus éle olyan törekvések ellen irányul, amelyek az irodalmat, a művészetet el próbálják távolítani a valóságtól, a közösségtől, a sorsproblémáktól. A magatartás és gondolkodás nyeglesége, felületessége, könnyelműsége mindig indulatosan ironikus, és ugyanakkor meggyőző fogalmazásra-ítélkezésre készteti a szerzőt, nem egyszerűen csak a maga, hanem azáltal a felelősen képviselt közösség nevében. S különösképpen megkeményedik a hangja, amikor a nyelvről, az anyanyelvről van szó, amelynem csak írónak, gondolkodónak, hanem a közösségnek is lét- és megtartó eleme is egyben. Amikor beszélgetőtársa arról kérdezi, hogy mit tart egy nemzetiségi író magatartásában negatívumnak, a válasz csattanósan és emlékezetesen egyértelmű: „A feledékenységet. A memória konjunkturális zavarait… Vagyis, amikor valaki elfelejti: anyjától a nyelvet nem játszadozás végett kapta, hogy majd azután az anyja sírjon helyette. A jelenség különben; a sikkasztásnak egy formája.” Emlékezzünk csak az Anyám könnyű álmot ígér megrendítően szép vallomására arról, hogy az író nyiladozó értelemmel hogyan kapta a szavait; gondoljunk arra, hogy egy nemzet vagy nemzetiség életében, amelyet a történelem annyiszor veszélyeztetett, milyen megtartó erő volt és marad a nyelv, és azonnal megértjük azt a jogos és magával sodró indulatot, amelynek tüze keménnyé és izzóvá égeti az erről szóló szavakat, fehéracéllá hevíti az idevágó gondolatokat. Sütő számára az elkötelezettségek rendszerében történelmi-társadalmi tanulságok emelik magaslati helyre az anyanyelvhez való hűséget, az érte érzett és vállalt közösségi felelősséget.
A feledékenység, a memória konjunkturális zavarai elleni szenvedélyes tiltakozás a történelmi múlt mához szóló tanulságai – és e tanulságok gyakorlati, mindennapos érvényesülésére fordított figyelem – vonatkozásában is messzemenően kifejeződik. A román néppel való együttélés hagyományai, a testvériség vonzóereje és hétköznapi gondjai Sütő írói és ettől elválaszthatatlan közügyi tevékenységében mindig kiemelkedő, azaz magától értetődő helyet foglaltak és foglalnak el. Ez az ágas-bogas problematika úgy jelentkezik írásaiban, mint életünkben: a hangzatos elvi deklarációk helyett az egymásra utalt, azonos törekvések jegyében cselekvő emberek gyakorlati munkájának, gondjainak szintjén. Az esetleges görcsök is ebben a folyamatban oldódnak fel. Amikor Sütőt közeli román írói barátairól kérdezik, egész lexikonnyi nevet sorol fel, a nevek mellett mindjárt jelölve is a barátság, kapcsolat természetét: minden esetben az együttműködés valamely formáját. A különböző színű szálak természetszerűleg szövődnek egymás mellé, s múltbeli hagyományok és jelenkori eszmények – no meg a színvakság vagy a feledékenység bármely formájával való szembefordulás – őrködnek azon, hogy köztük az építő ember nyugalmához szükséges harmónia meglegyen. A Sütő egész látásmódját jellemző illúziótlan, de nem eszménytelen realizmus határozza meg azt a vonzó és követendő módot, ahogy az ölelkező párhuzamok vonalait egyengeti.
Sütő új kötetének vonzóereje és szépsége mindenekelőtt gondolkozásmódjának érettségében, igazságainak érvényében, írói-emberi magatartásának felelős elkötelezettségében rejlik. A megformálás szépsége olyan természetesen társul ehhez, mint a tiszta égbolthoz a kékség. Sütő avatott mestere a stílusnak, feltárója anyanyelvünk lehetőségeinek, a gondolkodás összetettségéhez és árnyaltságához idomuló hajlékonyságának. A szavakkal bűvészkedni is lehet, felelőtlenül játszadozni; Sütőnél viszont az igazság sugárzása lelkesíti át a szavakat, az emlékezetes megfogalmazásokat, az aforizmatikus tömörségű ítéleteket, az ironikus villanásokat.
Sajátos hangvételét mondandóinak természete és szelleme alakította ilyenné, tovább éltetve egyszersmind mindazt, amivel Illyés Gyula és Németh László a gondolatilag esszévé dúsított próza lehetőségeit gyarapította. A magyar esszé legjobb hagyományai nemeszközökben vagy fordulatokban, hanem a nyelv lehetőségeivel való élés szellemében, a lehetőségek sajátos felhasználásában érvényesülnek. S ha néha fel is tűnik egy-egy ismert fordulat, ez mindig tudatos, és ennek nemcsak stiláris, hanem gondolati és összefüggéseket felvillantó funkciója is van. Az esszék szerteágazó tárgyköréből kibomló mondandók kor- és időszerűségét nem szükségképpen mindig sántító párhuzamok, erőszakolt aktualizálások vagy bújócskát játszó célzások teremtik meg, hanem a gondolat egyetemes érvénye, a lényeg felmutatása, a szemléletmód dialektikája.
A kötet – s nyugodtan hozzátehetjük: egész irodalmunk – kimagasló esszéje, a Perzsák évezredek mélyébe kanyarog vissza, Nagy Sándor hódító háborúinak idejére, segítségül hívva az iráni utazás személyes élményéhez Aiszkhüloszt és kortárs vagy újabb történetírókat –, s úgy válik mindenfajta agresszió és hódítás abszurditásának lemeztelenítésévé, hogy az azóta eltelt évszázadok tanulsága nem tételesen, hanem az író mondatait formáló szemléletmódban válik érzékelhetővé.
Ahogy visszhangos történelmi események és mögöttük rejlő hétköznapi történések, szobrokba és könyvekbe örökített talmi dicsőségek és évezredekig visszhangzó emberi fájdalmak, pátoszos szavak és sanda szándékok dialektikus egymásba játszásának rajzásából kibontja az ókori világ, sajnos, a legújabb korban is megszívlelhető tanulságait – az az írói látás és láttatás kivételes remeklése. Nem esik szó személyi kultuszról, dogmatizmusról vagy más olyan fogalmakról, amelyekkel az élet közelmúltbeli torzulásait jelöljük, a hódító hatalom természetrajzának boncolásából mégis az alkotó marxizmus, a szocialista humanizmus eszményeit erősítő kép alakul ki. S a tengernyi szenvedés felvillantásából az a biztató-erősítő tudat, hogy a szuzai menyegzőket rendező sanda szándékoknál végső fokon mindig erősebbek az emberi lét és történelem mélyenjáró és mindannyiunkban munkáló törvényei; a népeket és lelkeket hódítani szándékozó nagy sándorok dicsőségét zúgató kórusoknál nem harsányabb, de messzehangzóbb az anyjuktól tanult szavakat kimondó gyermekek hangja.
Mi dolgunk a világon – kérdezte a költő – mi célra vagyunk a világon – kérdezi Ábel. A közösségi elkötelezettséget és az otthonteremtés szándékát egybesimító, szállóigévé vált válaszokat Sütő így sodorja tovább: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk.” Az írás is cselekvés, a térben és időben továbbgördülő emberi tett egyik formája. Az Istenek és falovacskák jelentőségét ez határozza meg.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 35. számában, 1973. augusztus 31-én.
