… mért választottad ezt az utat vándor
nem választottam szembejött velem
(Király László)
Sok-sok ezer kilométeres vándorlás után Jakabos Ödön hazaérkezett. Lelépett a szófiai gyorsról, s még az Északi Pályaudvarról képeslapon küldött tömör, sorozatzáró tudósítást barátainak. Bukarest, 1973. június 26.Udv. Ödi.
Túlesett a hivatalos formaságokon, s másnap Kézdivásárhelyen, a szülői ház kapuja előtt tette le egy alkalmi autó – ezen az útján az utolsó, amelyre felkérezkedett. Szusszant egyet otthon, aztán június 30-án még egyszer felvette a kopott székelyruhát, amelyben Körösi Csoma Sándor útján végigment, vállára kanyarintotta tarisznyáját, s elgyalogolt Csomakőrösre. A múzeumnak átadta az Indiában gyűjtött gazdag anyagot, a diófák alatt szétszórta azt a néhány marék földet, amelyet a dardzsilingi sírról hozott – annak helyébe, amit innen vitt el odáig. Magára vállalt küldetésének első része ezzel véget ért.
A másodikhoz – naplójának legépelése és közlésre való előkészítése, a másfél ezer felvétel fototékába való rendszerezése – máris hozzákezdett.
Ez az a pillanat, amikor legenda születhetne – minden együtt van hozzá: romantikus vállalkozás, egzotikus országokban, ezernyi veszély közepette, teve- és elefántháton megtett út, székelyruha és néhány marék anyaföld.
Ráadásul jó adag elfogultság a szerző részéről, amit talán az is jelez, hogy immár negyedszer írok Jakabos Ödönről. De éppen azért, mert elfogult vagyok, ebben a riportban szigorúan tárgyilagos szeretnék lenni. Még mielőtt a legenda megszületne.
Jakabos Ödön nem tartozik azok közé, akik kamaszkorukban vagy később a világot akarják megváltani; hajlamait aránylag későn fedezte fel és kezdte el úgy irányítani, hogy mások számára is hasznosak legyenek. 1956-ban érettségizett, s egykori osztálytársai közül egyedül ő nem végzett főiskolát. Abban az időben – rajta kívül álló okok miatt – nem látta érdemesnek megpróbálni, később pedig, amikor mehetett volna, két húgán volt már a sor, őket kellett orvosi diplomához segítenie. Közben elvégezte az autószerelői, majd a vasúti technikumot, nyolc évig forgalmistaként dolgozott, s minden jel arra vallott, hogy mint lelkiismeretes munkaerő és jó kedélyű cimbora, simán beilleszkedik környezetébe. Egyetlen szenvedélye, a természetjárás, senkinek sem tűnt fel. Kézdivásárhely turistaváros.
Az út azonban nem csak szembejött vele – valósággal a lába alá futott, és meg kellett indulnia rajta. Autószerelőként hajtási engedély, forgalmistaként szabadjegy járt neki, s ha már így adódott, gondolta, szétnéz egy kicsit. Kölcsönkért motorkerékpáron és vasúton Máramarostól a Deltáig többször is bejárta széltében-hosszában az országot, élvezte a száguldást, a változatosságot.
– Jóval később olvastam arról, hogy utazni csak úgy érdemes, ha nemcsak a világot, hanem önmagunkat is jobban megismerjük. Bennem mindenesetre barangolás közben ébredt fel a szellemi szomjúság, s olyan erővel kerített hatalmába, hogy kétségbeestem, ha arra gondoltam, mennyi időt pazaroltam el fölöslegesen. A vasúti szolgálat pontosságra, módszerességre szoktatott; ez sokat segített, amikor átrendeztem az életemet. Igyekeztem illúziók nélkül felmérni képességeimet, s azt, hogy mit pótolhatok abból, amit elmulasztottam. Az eredmény lehangoló volt; egyedül az átlagosnál talán valamivel jobb nyelvérzékem nyújtott némi vigasztalást. Gőzerővel fogtam hozzá a nyelvtanuláshoz, és fokozatosan több mint háromszáztagú levelezőhálózatot építettem ki. Partnereimmel már az első levélben tisztáztam, hogy a levelezéssel a nyelvgyakorláson kívül más célom is van, ugyanis, hacsak nem nyerek a lutrin, ebben látom egyetlen esélyemet arra, hogy szándékomat megvalósítsam: a világot akarom bejárni. Az évek során sok ismerősömet fogadtam Kézdin, később ők is vendégül láttak, persze, nem mindig ugyanazok, akik éppen nálam voltak, de hát nem is ez a lényeges.
Emlékszem, egyik útjáról ajándékba egy kétaraszos töltőtollat, mutatóba egy kétméteres amerikait hozott. A töltőtollat Budapesten vette, az amerikait a Feleki-tetőn találta; egy fa alatt vacogott hálózsákjában. Látta, nagyon el van gyámoltalanodva s a jelek szerint lázas is, tehát hazavitte, pár napig jól tartotta, és felpakolva eresztette tovább. Semmivel sem tett többet érte, mint amennyit hasonló esetben ő is elvárt volna.
1968-ban indult első külföldi útjára; kerékpárral bejárta Magyarországot és Csehszlovákiát. Vendéglátóival előre lelevelezte, kihez mikor érkezik, és a jelzett időpontot szigorúan betartva, átlag napi 100 kilométeres szakaszokban karikázta le a 8000 kilométert. A kísérlet bevált. 1989-ben már 15 000 kilométeres nyugat-európai túrát készített elő. Útlevéllel a zsebében indulásra készen állt, de előbb még – szülei előtt is titkolva – huszonkilencéves fejjel beült a felvételizők közé. Abban az évben huszonöt hallgatót vettek fel a földrajz-geológia szakon. Jakabos Ödön a huszonhatodik volt. Ez a kudarc nagyon sokba került neki. Közvetlenül az indulása előtt betegség verte le a lábáról, s egyszerre minden – addig féken tartott – nyavalya nekitámadt. Hónapokig nyomta az ágyat, novemberben krónikus asztmával hagyta el a kórházat, ráadásul a kerékpározástól is eltiltották az orvosok. Úgy tűnt, a kalandozások kora számára lejárt. Ő viszont még a kórházból értesített, hogy csak egy évvel halasztotta el a túrát, s 1970-ben ugyanazon az útvonalon vágott neki.
Visszaérkezése után interjút készítettem vele az Ifjúmunkás számára, és megkértem, fejtse ki, mit ért ő „nekivágáson”. Íme a válasza; „A nekivágás – és itt nem csak az utazásra gondolok – lépés álmaink, terveink, célunk, önmagunk megvalósítása felé, akár a legnagyobb áldozatok árán is. Aki erre képtelen, örökre elszalasztott lehetőségeit sirató félember marad.” Tudtommal ekkor beszélt először a nyilvánosság előtt indiai útjáról: „Éveken keresztül jártam az országot, aztán Európát; most tágítom a kört: Indiába készülök. S mert szeretek mindent jól megalapozni, valószínűleg csak 1972-ben indulunk – ha tart a többiek lelkesedéséből. Ha nem, újra egyedül vágok neki. Máris befutott az első indiai levél.” (Ifjúmunkás, 1970. szeptember 24.)
A többiek lelkesedéséből nem sokáig tartott. Ahogy szertefoszlott az illúzió, hogy kerekeken lehet Dardzsilingig gördülni, munkahelyre, családra, közbejött akadályokra hivatkozva léptek vissza. (Röstelkedve vallom be: az egyik visszalépő én voltam.) Jakabos Ödi már szokva volt ehhez. Minden útjára többedmagával szeretett volna elmenni, s végül mindig egyedül maradt.
Ezúttal azonban ez azt jelentette, hogy a többiek feladatát is magára kellett vállalnia: egyetemi tanárokkal konzultált, tudós könyveket böngészett át, angolul tanult, s a hindi és urdu nyelvbe is belekóstolt. Szobája falát térképekkel tapétázta ki, könyvespolcán útleírások és szakkönyvek sorakoztak, írógépén hat nyelven tucatnyi levelet kopogtatott le naponta. 1972 őszén készen állott az útra.
Két nappal indulása előtt az alkalmi búcsúvacsora után átnéztem kikészített poggyászát: enyhén szólva szegényes volt. Azon kívül, amiben elindult, a hátizsákban egy váltás fehérneműt, székely ruhát s egy pár tornacipőt vitt magával; egészségügyi csomagként némi kötszert és néhány fiola szérumot – igaz, előzőleg szitává szúrták már a különböző védőoltásokkal, fekvőhelynek egy hálózsákot; végszükség esetére pár darab konzervet; négy fényképet Körösi Csoma Sándor szobráról és szülőhelyéről.
254 napos útjáról egyedül Jakabos Ödön hivatott beszámolni. Naplója hamarosan közlésre készen áll, s a részletek ismeretében biztos vagyok benne, hogy – hozzáértő szerkesztői beavatkozás után – sikert arat majd a hasonló olvasmányra kiéhezett olvasók között. ízelítőül álljon itt néhány morzsa, amelyet rögtönzött élménybeszámolójából lestem el.
– 1972. október 15-én, vasárnap hajnalban léptem ki a kapun – mindig vasárnap szoktam nekivágni. Az első kocsi felvett, s délelőtt Brassóból megtelefonáltam haza, hogy elindultam. Nem szeretem a búcsúzkodást… Másnap, október 16-án Theban Aurel hindi szakos egyetemi asszisztens kísért ki Bukarestben a repülőtérre – vele később Delhiben is találkoztam, s együtt töltöttünk egy hetet. Budapesten felkerestem az Akadémia keleti szakosztályának vezetőjét, Kara Györgyöt és Bethlenfalvi Gézát, aki nemrég tért vissza Indiából; sok értékes tanácsot kaptam tőlük. Négy nap múlva indultam tovább, Jugoszlávián, Bulgárián keresztül egészen a törökországi Batmanig – idáig volt érvényes a még itthon megvásárolt vonatjegyem. Az iraki határig hátralevő 250 kilométert négy autón tettem meg, és átestem az első komolyabb kalandon: egy arab sofőr nem értette meg, hogy ingyen szoktam utazgatni – pedig előre bejelentettem neki –, és el akarta venni a hálózsákomat. Éppen kétfelől cibáltuk, amikor odaérkezett egy járőr, kimentett és elvitt a határig. A vámház előtt a Fructexport négy hatalmas kocsija állt, mintha csak reám vártak volna. Amikor a sofőrök megtudták, honnan-hova tartok, szinte összevesztek rajtam. Ők vittek el Bagdad külvárosáig. Onnan újra egy rendőrjárőr karolt fel és szállított be a központba; az iraki–román barátság nevében még meg is teáztattak. Néhány napig a Tigris-folyó mellett Bashrah kikötőjében lestem hajóra, de türelmetlen voltam és átmentem Kuweitbe, hátha ott több szerencsém lesz. Az Irak–Kuweit határ közelében újra hazaiakra bukkantam; román szakemberek cementgyárat építenek arra. Ők vittek át a határon, és megígérték, hogy segítenek, ha nem sikerül hajóra szállnom. A kuweiti kikötőben két napig a hajó tövében aludtam, s napközben a kapitányokat próbáltam rábeszélni, hogy vigyenek magukkal. Nem tudtam meggyőzni őket, ezért lógó orral tértem vissza Irakba, ismét egy Fructexport-kocsin. A cementgyáriak állták szavukat, s Huszein Al-Amili nevű iraki ismerősömmel együtt összepótolták a hajójegy árát, 85 dollárt. Tíz napig tartott az út Bombayig, 2500-an voltunk a fedélzeten, engem egy 15x15x4 méteres teremben szállásoltak el – háromszázadmagammal. A tíz napot arra használtam fel, hogy gyakoroltam a hindi és urdu nyelvet, s megtanultam bal kezemet eldugva jobb kézzel enni – evőeszköz nélkül. November 18-án, tehát utam 34. napján érkeztem meg Bombaybe. Dardzsilingtől még nagyon messze voltam, de nem türelmetlenkedtem; többezer kilométert utazgattam cikcakkban odáig. Megfürödtem három tengerben, jártam sivatagban, belógattam a lábamat a Gangeszbe, megnéztem Khejurában az erotikus szobrokat, felmásztam pár ezer lépcsőn a dzsainista templomokig, bejártam Marasthrában a sziklabarlangokat, és Madrasz környékén a sziklatemplomokat, elzarándokoltam Varanasiba, a szent városba, ezen kívül még ezernyi helyre, és nyugodt lelkiismerettel annyit mondhatok, hogy hat hónap alatt csak parányi részét ismertem meg az országnak. A mi fogalmainkkal nem lehet megérteni Indiát. Láttam a delhi utcán hatlovas hintót és ultramodern autókat, elefántokat és tevéket. Az elefántok egyébként nagyon okos állatok; többször is arrább tettek az ormányukkal, ha elbámészkodtam. Láttam éhenhalt embereket és turistákat, akik hullákon lakmározó keselyűket fényképeztek a tengerparton; elmenekültem néhányszor fekete himlő- és kolerajárvány elől.
Annak idején nyugat-európai útjáról kétnaponként húszoldalas beszámolókat küldött. Indiából – anyagi okok miatt – ritkábban jöttek a levelek, de mindig naplója másolatával bélelve, melyet – minden eshetőségre számítva – hazajuttatott. Egyszer négy hétre megszakadt a sorozat: egy küldemény valahol elakadt, Ödi halálos pontosságát ismerve, szorongva lestem a postát. Végül kezembe került a bizakodó hangú üzenet: „Egyébként minden a legnagyobb rendben van, és amint láthatod, még mindig lábon állok, sőt indiai tartózkodásom 75. napján, éppen indulok, hogy Dardzsilingbe is eljussak! Időnként egyedül érzem magam, de ez a túra most már nem magánügyem, sokkal többen vannak mögöttem, (…) Így mindig sikerül átbillennem az elég gyakran jelentkező nehézségeken. Akár hiszed, akár nem, a közel négy hónapos vándorlás után nemhogy gyengébbnek, de mind erősebbnek érzem magam, mintha sokan tolnának hátulról.”
– 1973. február 20-án utam 128. napján érkeztem Dardzsilingbe. Egész este szállás után jártam, végül három rúpiáért kaptam egy nedves pinceszobát, s egy rúpiáért vettem egy kenyeret. Másnap reggel a szállásadómtól seprűt, gereblyét, kapát kértem kölcsön, és megindultam a temető felé. A sírkert összesen tizenöt teraszon terül el. Körösi Csoma Sándor sírja a legalsó teraszon van, a bejárattól a harmadik. Megtakarítottam és ráhelyeztem a virágkoszorút, amelyet előző nap szereztem – ezzel szenteltek fel harmadszor hindunak. A sírra vonatkozó minden adatot feljegyeztem és 160 felvételt készítettem róla. Kissé el voltam érzékenyülve, ezt a levelemből is érezhetted. Dardzsilingtől Kalkuttáig Csoma Sándor utolsó útján jöttem végig. Sanadában egy magyar hittérítőre bukkantam, Vargha Bertalannak hívják. Sok érdekes adatot megtudtam tőle, s esténként a kolostorban a Csomáról szóló hindi és angol nyelvű cikkeket másolgattam. Bejártam a terrai mocsarak vidékét, ahol Csoma maláriában megbetegedett – ma teaültetvény van a mocsarak helyén. Kalkuttában jelentkeztem az Ázsiai Társaság főtitkáránál, s átadtam az itthonról vitt fényképeket. Két hétig szabadon járhattam a könyvtárban, sorravettem a Társaság havi folyóiratát, amelyben Csoma 1831-től 1842-ig csaknem minden számban közölt. 150 oldalnyi anyagot másoltam ki s hoztam haza. Március 15-én még egy dél-indiai körútra indultam, de április 25-én Utar-Pradeshnél ismét bekapcsolódtam Csoma Sándor útjába, és gyalog bejártam Simla környékén azt a részt, amelyen Baktai Ervin nem tudott végigmenni, mert megbetegedett. Számomra is ez volt a legnehezebb útszakasz. Öt napig lázasan gyalogoltam a 40 fokos melegben, s amikor végre lakott területre értem, a házigazda kutyával kergetett el, pedig csak arra kértem, hogy az eresz alatt aludhassak, emberek közelében érezzem magam. Arrébb mentem kétszázméterrel és az erdei ösvényen dőltem le. Egy ilyen úton az ember nemcsak barátokat szerez, el is veszít néhány feltételezett barátot. Levelezőpartnereim között olyan is akadt, aki valószínűleg abban bízott, hogy sohasem jutok el odáig, a biztonságos távolból fűt-fát megígért, de amikor beállítottam, rendkívül elfoglalnak mutatkozott. Megérzi az ilyesmit az ember a levegőben. Ilyenkor azt mondtam, nekem is sürgős tennivalóm van, és továbbálltam. Egyébként is sokszor aludtam benzinkutak mellett, állomáson vagy a kikötőben a földön. Nem voltak tehát illúzióim, de az a kutyás fogadtatás nagyon rosszkor jött. Május 17-én vágtam neki a pakisztáni határnak. Lahoretől kezdve Afganisztánon és Iránon keresztül azon az úton jöttem haza, amelyen Csoma Sándor odáig elment.
Előző útjairól nem titkolt büszkeséggel, de pont olyan nyugtalanul vibrálva tért haza, mint ahogy elment. Most először érzem rajta, hogy – egyelőre – megnyugodott.
– Hol szerezted a nyugalmad, Ödi? – Valahol Indiában. Valószínűleg Dardzsiling környékén. Ami azt illeti, elég régóta spórolok rá. Mindig olyan emberek között éreztem jól magam, akik többet tudtak nálam, s bár általában talált a szó, nem tudtam szabadulni a kisebbségi érzéstől mellettük. Márpedig így nem lehet tartósan élni. Most már azt hiszem, én is tudok valamit, amit barátaim nem ismernek, végigmentem egy úton, amit ők nem tudtak volna bejárni, s ez megnyugtat. Dardzsilingben pontosan azt találtam meg, amit kerestem.
Nem kérdeztem meg Jakabos Ödöntől, hogy mi a következő úti célja, és másokat is arra kérek, ne tegyék fel neki ezt a kérdést. Még ígéretet tesz, és természetesen be tartja.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 31. számában, 1973. augusztus 3-án.
