– Vlagyimir Vlagyimirovics, bocsásson meg! Kezet kellett vele fognom. Először még úgy tettem, mintha észre se venném, amikor a fényképezéshez odaállt elém, becsuktam a szemem, hogy rá se kelljen néznem, de harmadszorra nem térhettem ki. Kezet fogtunk.
– Ej, ej, galambocskám. Nagy a te bűnöd. Igaz, Vjacseszlav Mihajlovicsé se volt kisebb, amikor visszatért Berlinből. Parolázott Hitlerrel, ebédelt Goebbels-szel… Ne aggódj, még negyvenhét évet élt utána. Túlélt mindenkit. Ami persze nem azt jelenti, hogy…
– Mit tehettem volna? Egy mentségem lehet: szokás szerint mangalicaszalonnát reggeliztem, jó csípős házi kolbásszal, talán maradt valami a kezemen. Tudod, Vlagyimir Vlagyimirovics, ő…
– És mit akarsz ezzel mondani?
– Csak úgy eszembe jutott a szipojlázadás, amikor a brit katonák a muszlimok ellen használt ólomgolyókat disznózsírral, a hinduk ellen használtakat marhazsírral kenték be.
– Zelenszkij se nem muszlim, se nem hindu.
– De zsidó. Az se eszik sertést.
– Szarik rá, mologyec. Szarik rá. Kezet mos utánad, és kész.
– Hogyan tehetem jóvá, Vlagyimir Vlagyimirovics?
– Sehogy. Illetve… egy módja talán mégis akad. Elmész Kijevbe.
– Hova??? De ott lőnek, Vlagyimir Vlagyimirovics! Azaz lőttök. Nem mintha bármi kifogásom volna ellene, de…
– Akkor nem fogunk lőni. Vagy ha igen, csak a látszat kedvéért.
– De hát tudod, milyenek az embereid! Trehányak. Felületesek. Valaki részegen rosszul táplálja be a lőelemeket, és…
– Te most sértegeted az orosz hadsereget, Viktor Viktorovics?
– Távol legyen! Prigozsinra gondoltam, nem a te dicső katonáidra.
– Az más. Jevgenyij tényleg slendrián. Vannak még ilyenek. Pontosabban voltak. Ugye, te nem vagy slendrián, Viktor Viktorovics?
– Hova gondolsz, Vlagyimir Vlagyimirovics?
– Akkor ezt tisztáztuk. Elmész tehát Kijevbe. A mellényedet is viheted, ha abban biztonságban érzed magad. Találkozol azzal a nácival. Beszélsz vele erről-arról, hablatyolsz, ahogy szoktad, majd otthon adhatod megint a kemény gyereket. Közben pedig megfigyelsz mindent. Mindent, érted?
– Igenis, Vlagyimir Vlagyimirovics.
– Hogy hol találkoztok, érdeklődsz, hogy hogy tud aludni mostanában, legfőképpen hol, merre jár, merre fog járni, milyen fegyvereket kapott, amiről nem tudunk, mit fog kapni, mire kapott ígéretet, hogy állnak élőerővel, élelemmel, utánpótlással, merre tervezik az ellentámadást. Biztosítod, hogy fegyvereket kivéve, mert te következetesen semleges vagy, továbbra is segítitek, amivel tudjátok. Van még például húszezer elfekvő lélegeztetőgépetek, ha jók az értesüléseim.
– Értem.
– Megfigyeled, milyen idegállapotban van. Remeg-e a keze. Színész, de MINDIG ő se tud ripacskodni. Hányan őrzik, milyen fegyverekkel. Értesz te a fegyverekhez?
– Nem nagyon, Vlagyimir Vlagyimirovics.
– Akkor vidd magaddal azt a hogyishívjákot, akit helyettesednek hívsz. Aki rénszarvasokra vadászik helikopterből.
– Zsoltot? Nem lesz hajlandó. Tudod, a jegesmedvevadászatát készíti elő, ilyenkor se lát, se hall.
– Egy gépkarabélyt azért te is fel tudsz ismerni. Voltál katona.
– Az rég volt.
– De volt. Mindenesetre nyisd ki a szemed. Házszámok, rendszámok, testőrök neve, ilyenek. Aztán hazajössz, szomorú, de elszánt arccal levágsz egy nagy békeszónoklatot, hogy te megpróbáltad, életed kockáztatása árán is, de ők nem és nem, te viszont nem adod fel, megpróbálsz engem is rábírni. Ha már Kijevben jártál, Moszkvába is el kell menned.
– Aztán?
– Aztán eljössz, és szépen elmesélsz mindent.
Forrás: Újnépszabadság
