2018 márciusában országos tiltakozási hullám kényszerítette lemondásra Robert Fico szlovák kormányfőt, miután az újságíró-gyilkosság nyomán kiderült, hogy a „maffiaállam” csápjai kormánya csúcsait is behálózták. 2022 áprilisában eljárás indult ellene bűnszervezet létrehozásának gyanújával, Fico erre politikai indíttatású bosszút kiáltott, liberális összeesküvést vizionált korrupciós ügye mentegetésére. És lám, bejött: az istenadta nép szabad, demokratikus választáson újra trónra emelte.
Fico sikerének titka kaméleon voltában és gátlástalanságában rejlik. Évek óta azt ígérte, amire épp igény volt, de amit egyetlen nagy párt sem vállalt fel: a világjárvány idején az oltásellenességet, a migrációs hullámra „magyar” megoldást, határzárat, a háborúra „békét”, stopot az ukrán gabonaexportra és fegyverszállításra, az inflációra és a gazdasági nehézségekre szociális támogatásokat, az EU ellen pedig szuverén kormányt. Hogy meg tudja-e valósítani mindezt, az a 2020-as választások után épp az ő pártjából, a Smerből kiváló és legfőbb konkurenciáját megteremtő Peter Pellegrinitől függ. Vélhetően nem fogja olcsón adni, hiszen ha Ficót segíti vissza a hatalomba, azzal kiiratkozik az európai fősodorból.
De inkább az a kérdés, hogy Fico meg akarja-e valósítani mindazt, amit megígért vagy csak a szélsőséges szavazók kedvéért játszott az orbáni kottából. Tőle bármi kitelik, hitelességét jól mutatja mostani kampánya is, amelyben végig a szélsőjobbra kacsingatott olyan sikerrel, hogy a szlovák baloldal vezetőjeként sikerült elhódítania a szélsőjobboldali híveket, parlamenten kívülre tolva ezzel a Republikát. De az sem kevésbé sokatmondó, hogy míg 2006-10 közötti kormányának hívószava a magyarellenesség volt – ekkor hozták meg a nyelvtörvényt és a kettős állampolgárságot tiltó jogszabályt –, 2012-ben már vígan pálinkázott Orbánnal, és azóta is egymás hűséges támogatói.
Bár még nem biztos, hogy Fico-kormány alakul Szlovákiában és az sem, hogy ha mégis, akkor a „párialétet” és a Brüsszellel, illetve a többséggel szembehelyezkedő politizálást fogja választani. Az viszont bizonyos, hogy mintademokratává, Ukrajna elkötelezett támogatójává, vagy bármely kisebbség – beleértve az ismét parlamenten kívülre szorult szlovákiai magyarokat – jogainak védelmezőjévé nem fog válni. A „nemzeti” Orbán-kormány mégis neki szurkolt – a magyar közmédia gátlások nélkül, még kampánycsend idején is Ficót nyomatta, miniszterelnökünk sietve gratulált, várva a „közös munkát”.
Ez azért az Orbán-kormány nemzetpolitikájának őszinteségéről is sokat elmond. „Zsák a foltját megtalálja” – ez a legtalálóbb az Orbán-Fico összeborulásra. Budapest a kisebbségellenes törvényekre hivatkozva évek óta gátolja Ukrajna integrációs törekvéseit, ellenzi önvédelmi háborújának támogatását, de soha, semmilyen fórumon nem emelt szót Fico magyarellenes törvényei miatt. 2012-ben azt ígérte, először arra koncentrálnak, ami összeköti a két országot, aztán majd a kényes kérdésekre, a magyar kisebbség ügyeire is kitérnek. 11 év kevés volt ehhez.
