Jóhiszeműen közelítve nincs logikus magyarázat az Orbán-kormány külpolitikájára. Ha azt eleve kizárjuk, hogy miniszterelnökünk a Kreml utasítására tesz rendbe keresztbe a közös uniós fellépésnek, akkor egyetlen magyarázat adódik: jelesül a „csakazértis”, a „mindegy milyen következményekkel, de rólam szóljanak a hírek”. Előbbit reménykedve kizárom, utóbbi, a feltűnési viszketegséggel társuló hiúság, bármennyire primitíven gyerekes, sokkal valóságosabbnak tűnik.
Az utóbbi időben fellángolt nagy magyar-grúz kormányközi barátság is hasonlót mutat – tele van belső ellentmondásokkal és legalább annyira érthetetlen és értelmezhetetlen, mint az azeri baltás gyilkos kiadatása. Orbán Viktor tavalyelőtt még amiatt pörölt az Európai Unióval, hogy az miért nem adott tagjelölti státust Georgiának Ukrajnával és Moldovával együtt. Tavaly ősszel a két ország csatlakozási tárgyalásai megkezdésének jóváhagyását kötötte a grúz tagjelöltséghez. Olyannyira fontossá vált a kérdés számára, hogy tavaly október közepén váratlanul népes kormányküldöttség élén utazott Tbiliszibe az első magyar-grúz közös kormányülésre, demonstrálva elkötelezettségét a kaukázusi ország uniós integrációja irányába.
Ezek után értelmezhetetlen logikai bukfenc a vasárnapi kérdőjeles tisztaságú választás utáni gyors gratuláció az EU-csatlakozást akadályozó Grúz Álom párt és kormánya számára. De még inkább értelmezhetetlen a vizit a választási csalás elleni tiltakozásoktól hangos, forrongó grúz fővárosba. Orbán Viktor pontosan tudja, hogy uniós soros elnöki minőségében nem tehet ilyent. Akkor meg miért? Mit nyer azzal, hogy sietősen legitimálni próbál egy kétes választást? Két napig újra róla szólnak majd a hírek. Ez biztos, de elég motiváció is lehet ahhoz, hogy ismét eljátssza Putyin hasznos idiótájának a szerepét? Maximum egy piros pontot remélhet érte, ennél többet ugyanis nem nyom a Kreml latjában a magyar segítség.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. október 29-én.
