Rastislav Kácer úrral kétségtelenül elszaladt a ló, amikor egy szlovák televízió műsorában azt vizionálta, hogy ha Vlagyimir Putyin sikeresebb lett volna az ukrajnai háborúban és ma már Szlovákia keleti határain állna, akkor Pozsony már szembesült volna Magyarország területi követeléseivel. Az unortodox magyar kormányt nem kevésbé unortodox módon rendre bíráló szlovák diplomata menesztését követelőknek válaszolva Eduard Heger ügyvivő miniszterelnök leszögezte – márpedig Kácer marad, és még az ejnye-bejnye is elmarad.
Ez azonban legyen az épp kampányban lévő szlovák politika és média gondja, engem inkább az aggaszt, hogy szép lassan Európa boxzsákja leszünk – nemcsak „békeharcos” kormányunk és messze földön híres kormányfőnk, hanem hovatovább mi, magyarok is. Elég volt néhány napot Prágában töltenem ahhoz, hogy többször szembesüljek a nekem szegzett kérdéssel, hogy „ti magyarok, miért Putyint támogatjátok?”. De hasonló megjegyzésekbe fut bele az ember Romániában is, ahol, akárcsak Szlovákiában, egyre ingerültebben reagálnak minden budapesti kormányzati megnyilvánulásra.
Igen, tényleg lehet, hogy Orbán Viktor szíve a nagymagyarországos szurkolói sál alatt az „Erdélyt vissza, mindent vissza” ritmusára dobog, sőt az is, hogy világsztár vezérünk egyre jobban elszakad a való világtól. De azzal talán így is tisztában van, hogy Putyin, még ha valami csoda folytán le is győzné a NATO által támogatott Ukrajnát, az egész NATO-t térdre kényszeríteni nem tudja, ergo, az európai határokat sem tudja átrajzolni. Ámde mit lát a nagyvilág belőlünk, Putyin trójai falovává lett kormányunk szereplésén és választási kétharmados támogatottságán túl? Semmit. Mert nincs is mit látnia – a másik Magyarország a facebookon fortyog, miközben Európában tömegek állnak ki a demokrácia és alapvető emberi, szociális jogaik védelmében.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. február 11-én.