Nincs épeszű magyarázat arra a diplomáciai ámokfutásra, amit az Orbán-kormány művel. Ez még akkor is abszurd, ha eltekintünk attól, hogy hazánknak nincs klasszikus értelemben vett külügyminisztériuma, ami jobb helyeken az első számú, kiemelt tárca. A magyar diplomáciai kart 2010 után először lefejező, majd a maradékot is kirostáló kormányunk fokozatosan üzletkötőkké, majd bohócokká degradálta a külügyi állományt azzal, hogy „Brüsszel” és a „hanyatló nyugat” elleni „harc” papagájkommandójává próbálta átalakítani több-kevesebb sikerrel.
Fődiplomatánk sütkérezik a rá irányuló nemzetközi figyelemben, amit annak az elképesztő arroganciának köszönhet, amellyel eljátssza a „magyar emberek érdekeit védő”, abszurd drámává vált különutas magyar kormányzásban ráosztott főszerepet. Ám egyszer minden előadáson lehúzzák a függönyt, kormányunknak is előbb-utóbb magyarázatot kell adnia arra, miben szolgálta a „magyar emberek” érdekeit például azzal, hogy a Kreml által kirobbantott hódító háború kellős közepén a magyar diplomácia vezetője egyedüli uniós külügyminiszterként Oroszországban vagy Fehéroroszországban játssza a békeangyalt.
Szijjártó nyilván a minap sem felső utasítás nélkül grasszált Minszkben, Orbán Viktor is egyedüli uniós vezetőként látogatott el Európa akkori utolsó diktátorához 2020. júniusában az elnökválasztási kampány díszvendégeként. Azt a választást elcsalták, százezreket hurcoltak meg azóta, minden ellenzéki vezető már vagy börtönben van, vagy emigrációban, de így is folyik ellenük a bírósági eljárás.
Tényleg az a magyar emberek érdeke, hogy Lukasenkával fűzzük szorosabbra az együttműködést, miközben az Európai Unióban, ahol élünk és a továbbiakban is élni szeretnénk, hovatovább már egyetlen szövetségesünk sem marad?
Ez már nem diplomácia, nem érdekképviselet, ez már hecckampány a csakazértis megtesszük, mert megtehetjük szellemében.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. február 15-én.
