Nincs itt kérem semmi látnivaló, az Orbán-kormány nem először és nem is utoljára szórt ki milliárdos nagyságrendű támogatásokat határon túli sportakadémiákra, focicsapatokra, haverok, strómanok gazdasági vállalkozásaira, hozzá hűséges egyházak és álcivil szervezetek projektjeire. Az, hogy a tavalyi választási évben másfél milliárd forintnyi magyar költségvetési támogatást kapott csak a három szlovákiai fociakadémia és még ennél is többet, 1,75 milliárdot az ottani református egyház, de jutott bőven a Budapestről irányított propagandamédiának is – ez a „természetes” működés része, így megy háborítatlanul immár tizenhárom éve.
Időnként, egy-egy újabb nagyobb arányú pénzszórás láttán felkapjuk a fejünket, méltatlankodunk egy kicsit, az ellenzék is elpuffogtat egy-egy populista „hány kórházi ágyat és így tovább lehetne ebből finanszírozni”-szerű szólamot, majd a médiával együtt rácuppan a következő hírre, botrányra és minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. Pedig Magyarországon talán még ha csak nyomokban is, de maradt annyi a jogállamiságból, hogy következetességgel – nem egyedi esetekre koncentrálva, hanem magára a rendszer működésére – elérhető legyen a kormányzati döntések átláthatóságának kötelezettsége. Az Orbán-kormány is erre hivatkozva szabta át a határon túli magyar támogatási rendszert 2010-ben – nos, azóta sem tudni hová, milyen célra mennyi pénz megy.
Ha valami alapvető elvárás egy demokráciában, a kormányzati gazdálkodás átláthatósága biztos az. Beleszólni ugyan nem tudunk a kétharmados zsarnokság döntéseibe, azt nem tudjuk megakadályozni, hogy a Vezér gyermekkori fociálmait közpénzből váltsák valóra határon innen és túl, de azt talán még igen, hogy ezt ne dugiban tegyék.
Apropó: gondolom, az magától értetődő, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal a szlovákiai és szerbiai választási kampányban folyósított magyar támogatásokat is vizsgálni fogja.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. január 10-én.
