Mindig van valami fontosabb, mint egy nagyhatalomnak semmiképpen sem számító nép szenvedése. 1956-ban a magyar forradalomnál fontosabb volt a szuezi válság, no meg a kétpólusú világ ingatag egyensúlyának megőrzése. Hiába várták a magyarok Amerikát, szovjet tankokat kaptak. Magyarország még 34 évre a vasfüggöny mögé szorult, ami ugyan számunkra sajnálatos volt, de Európa és a világ nem sodródott bele egy újabb világháborúba.
Merthogy kétségtelenül elkerülhetetlen lett volna a harmadik világégés, az alig másfél éve megalakult Varsói Szerződés és a már nyolcadik évét taposó NATO meg is tarthatta volna a főpróbát, ha mégis mi nyomunk többet a latban, mint a szuezi csatorna hajózhatósága és birtoklása. Becsapva éreztük magunkat, s máig a nyugat és Amerika árulásának tartja a magyar köztudat ezt a tétlen, őszintén sajnálkozó, de mossuk kezeinket hozzáállást.
Az ukránok ugyanezt élik át a repüléstilalmi övezet elutasítása kapcsán. Csúnyán becsapva érzik magukat, és jogosan. Évek óta hitegeti Kijevet a nyugat, most meg a „segíts magadon, s az Isten is megsegít” keserű realitását kell megtapasztalniuk. Igaza van Zelenszkijnek és az ukrán vezetésnek, hogy repüléstilalmi zóna hiányában elkerülhetetlen az ukrán városok porrá bombázása, ha a Kreml urának erre támad kedve. De igaza van az ukrán kérésnek következetesen és kategorikusan ellenszegülő NATO-nak is. Oroszország nem Líbia vagy Bosznia, Putyin nem Kadhafi, ő nemcsak kiszámíthatatlan, mint az iraki diktátor, hanem egy atomhatalom megalomán vezetője is, aki egy repüléstilalmi övezet bevezetésével végképp sarokba szorulna. Egy győzedelmes Putyinnál pedig csak egy sarokba szorított, megalázva vergődő Putyin lehetne veszélyesebb a világbéke számára.
Biztos van valahol egy határ, amelyen túl már az erkölcs lép az érdek helyére. Remélem, nem jutunk odáig.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. március 18-án.