Az ezredforduló óta úgy burjánzanak Európában és a posztszovjet térségben a színes forradalmak, mint eső után a gyom. Eső ugyan egyre kevesebb van, forradalmi hevület viszont annál több.
2000-ben a szerb buldózer-forradalom tizenkét óra leforgása alatt söpörte el az országot húsz éve uraló Milosevicset. 2003-ban a grúz rózsás forradalom röpítette hatalomba Szaakasvilit és az orosz befolyástól megszabadulni óhajtó reformereket. 2004-ben az első ukrán narancsos forradalom indította el az erjedést, ami a 2013-14-es Euromajdannal teljesedett ki és vezetett el a Moszkvával való szakításhoz. De volt tulipános forradalom Kirgizisztánban 2005-ben, vagy nem kevésbé színes, de minden virág és gyümölcsnevet nélkülöző forradalom Macedóniában 2016-17-ben, amely (az azóta Magyarországon politikai menedékjogot kapó és sikeres üzletemberré vált) Nikola Gruevszki egyre mélyebben gyökerező korrupt rezsimjét söpörte el. Tavaly januárban Kazahsztán lázadt fel és tett végleg pontot az Elbaszi, a Haza Atyja uralmának. Moldovában ugyan „fülkeforradalom” zajlott le 2020-ban, de annyira sikeresen, hogy lezárta a Kremltől való függőség három évtizedes fejezetét.
Az már ízlés, akarom mondani ideológiai hovatartozás, befolyásoltság szintjének kérdése, hogy épp minek tulajdonítja az ember ezeket: annak, hogy Soros György vagy nem kevésbé patás ördög fia kavarja a kavarnivalót, netalán Amerika, vagy annak, hogy az adott ország regnáló vagy épp meggyökerezni készülő rezsimje feszítette túl a húrt. A forgatókönyvek mindenesetre alapvetően hasonlóak, akár Soros írta őket, akár az élet. Vagy egy elcsalt választás, vagy egy látszólag vagy ténylegesen demokratikusan megválasztott kormányzat túlkapásai miatt csordul ki a pohár olyannyira, hogy az már százezreket, milliókat visz utcára és tart ott minden hatalmi erőszak ellenére.
Hogy mi kell a győzelemhez azt most épp a grúzok mutatták meg a nagyvilágnak. A grúz parlamenti többség úgy fogadott el orosz ihletésű külföldi ügynöktörvényt, hogy közben az ország lakosságának mintegy 85 százaléka „Brüsszelt” választja Moszkva helyett. A vízágyú, könnygáz és hatósági erőszak sem tudta visszaparancsolni az elszabadult szellemet a palackba. Unalomig ismételten minden diktatúra és autokrácia azt visszhangozza mostanság, hogy a spontánnak tűnő népmozgalmat valójában a háttérből a „Soros-hálózat” mozgatja és pénzeli. Most eltekintve attól, hogy a „Soros-hálózat” csak ott „kavar”, ahol elnyomás, jogtiprás és visszaélés van, Grúziában mindenesetre igencsak erősítette a tüntetőket az, hogy a hatalom berkeiben is megszólalt a lelkiismeret, vezető politikusok mondták ki, hogy eddig, nem tovább.
A kormánypárt által hatalomba juttatott államfő, Szalome Zurabisvili komolyan véve jogköreit, nem golyóstollként viselkedett. Előre és kategorikusan kijelentette: nem írja alá a törvényt, majd egyértelmű támogatásáról biztosította a tüntetőket. Azokat a tüntetőket, akiknek egyik szószólója Giorgia Gakharia, aki 2019-ben még a Grúz Álom üstököseként ült be a miniszterelnöki bársonyszékbe, és 2021-ben azért távozott onnan önszántából, mert a függetlennek nem mondható bíróság elrendelte az ellenzék vezetőjének letartóztatását. De ilyen csak Grúziában és a mesékben van.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. március 13-án.