Fotó: Dévény István/Magyar Hang
„Tudnotok kell, hogy ma sztrájkolok, így nem kapok fizetést, de az óra nem fog elmaradni, Radnótit ingyen is megtanítom nektek”. És valóban sztrájkolt, és nem kapott fizetést, de megtanította Radnótit, és még sok mást irodalomról, életről, magyarságról, európai értékrendről. Következő napokban már egy nagy molinót lengetett a szél a gimnázium bejárata felett: „A sztrájk alapjog”, ezzel az üzenettel érkeztünk az első órára minden reggel.
Büszke magyarnak lenni, de jó is az – olvastam nem sokkal később Dévényi István cikkét a Magyar Hang hasábjain, amely A tiszta tizenkettő címmel jelent meg, a Szent László Gimnázium tizenkét, elsőként kiálló tanárára utalva. És valóban: minden nap, amikor beléptem az iskola kapuján, vagy a sztrájkoló tanáraimat láttam, büszkeséget éreztem. Aztán következtek az ismert események: polgári engedetlenség, a résztvevő tanárok kirúgása, vegzálása, hatalmi arrogancia, sztrájkok, tüntetések („hát hol élünk?!”), Budapestet átszelő, diákok alkotta élőlánc, könnygáz – és még több tüntetés. A NER úgynevezett médiája eközben revolverként szegeződött a sztrájkoló tanárokra (később a tüntető diákokra is), mindennek elhordva őket lusta munkakerülőtől a hazaárulón át a kívülről irányított Soros-ügynökig, akik biodíszletként használják mosott agyú diákjaikat.
A tiszta tizenkettő – Egyre több iskola tanárai mutatták meg, hogy nincs mit veszíteniük. Ki tudja, hol áll meg. De már most tudom a választ a fiam hétfői kérdésére: Igen, lesz ebből valami. Lett.
– Bocsánatot kérünk a tanárainktól – hallhattuk a Kossuth téren állva a miniszterelnök beszédében. – A sztrájkszabályokat helyreállítjuk, a polgári engedetlenség miatt elbocsátott tanárokat rehabilitáljuk – mondta az oktatási miniszter (már ilyen is van!), aki oktatási reformról, átalakításról, tehercsökkentésről beszélt. Nem központi verdiktekről, utasításokról, hanem párbeszéden alapuló együttműködésről, amely minden demokratikus kormányzásnak az alapja.
Nekünk, akik az elmúlt 16 évben a NER-ben szocializálódtunk, nőttünk fel, az lehetett az általános tapasztalatunk, hogy bármilyen kiállás az igazságunk mellett csak akadályba ütközhet, sőt, vegzálást, megalázást, retorziót vonhat maga után. Azt láthatta mindenki, hogy kiállni valamiért legfeljebb becsületbeli ügy, gerinc, tartás, értékrend diktálta cselekedet, de kézzelfogható eredményt, na azt nemigen lehet vele elérni. És javarészt tényleg ez volt a rendszer valósága, a sunnyogás, megalkuvás, meghajlás ismerős magatartása kifizetődőbbnek látszott a tartással és becsülettel szemben, ahogy ez történelmünk folyamán oly gyakran előfordult már. Szerencsére így is voltak, akik kiállással, sztrájkkal vagy csak a hétköznapokban mutatott tartással és önazonossággal példát tudtak mutatni.
Ez a rendszerváltás pedig az ő elégtételüket, az erkölcsi igazságon túli igazukat is hozta. Mert bebizonyosodott, hogy volt értelme kiállni, volt értelme sztrájkolni, volt értelme ott lenni a sokadik tüntetésen, volt értelme nem meghunyászkodni, nem meghajlani, de ha a becsület úgy kívánta, igenis ellenállni a hatalomnak. Azon felül, hogy büszkén nézhetnek tükörbe azok, akik ehhez tartani tudták magukat. A kiállások mögötti ügyek nem szálltak el a levegőben, itt vannak kormányprogramok, beszédek és legfőképpen a közhangulat elemeiként, elvárásként irányulva az új kormány felé.
De mindez nem azt jelenti, hogy a felelősségteljes magyar polgár most hátradőlhet a dolgok jó irányának bizonyosságában. Mert most, Magyarország új helyzetében olyan körülményeket teremtettünk és teremthetünk, ahol ismét érdemes lesz kiállni, beleállni, képviselni az ügyeinket, érdekünket, véleményünket, hiszen immár (és minden jel erre mutat) sem a retorzív következményektől, sem a rövid távú hatástalanságtól nem kell tartanunk. És ha mind így gondoljuk, így teszünk, bármilyen kormány bármilyen miniszterelnöke kerül hatalomra, ez így is fog maradni. Mert ennek a rendszerváltásnak az elszámoltatás és a jogállamiság igen fontos területén túl legfőképpen a lelkeinkben kell végbemennie. Hogy merjünk kiállni iskolában, munkahelyen, faluban, városban, kerületben, országos ügyekben a saját igazunk mellett.
A társadalom részvétele és a választás eredménye, az új kezdet eddig meglehetősen biztató. Ahogyan azt a Kossuth téren is érezni lehetett, most egy olyan eufóriába került a magyar társadalom, amely a legjobb alapja lehet közös minimumaink lefektetésének és a jövőt formáló, alkotó munkának. Ezzel tartozunk annak a küzdelemnek, ami elvezetett minket idáig. Azoknak a tanároknak és mindenki másnak, akik bátran mertek akár egzisztenciális kockázatot is vállalni igazságuk képviseletéért.
