„El kell viselnem a gondolatot: bármikor visszatérhet, amit megéltem.” (Vajda Mihály)
„Nagyanyó gyakran látott ördögöt, hol tömegestül, hol egyet-egyet…” (Makszim Gorkij)
Úgy tisztességes, ha már a cikk elején közlöm, nem fanyalogtam, amikor Magyar Péter föltűnt a közéletben. A Tisztelet és Szabadság Párt (Tisza Párt) vezetőjének színrelépése „fanyalgásnál” jóval hevesebb ellenérzést váltott ki belőlem.
Azt vallom ugyanis, hogy felelősen viselkedő polgárok közössége nem bízhatja az országot olyan személyre, aki politikai előnyszerzés céljából kifaggatja, vagy ahogyan Arany János írná: „fondorlatos ésszel” tőrbe csalja három kiskorú gyermeke anyját, az akkor még aktív igazságügyi minisztert, majd az így megszerzett információkat alkalmas pillanatban nyilvánosságra hozza. Akinek a pártcsatározások világába való belépője „úriemberhez méltatlan” módon történik, azt akkor és azonnal diszkvalifikálniuk kellene a közügyek iránt érdeklődő választóknak. Nem így történt, a „folyami párt” alig négy hónap elteltével jószerivel elsöpörte a „régi” ellenzéket, és a soron következő parlamenti választásokon a regnáló autoriter hatalom legfontosabb, mondhatni egyetlen kihívójává lépett elő. Az elmúlt hetekben hozzáértő szakemberek (politológusok, egykori parlamenti képviselők) és lelkes állampolgárok sora magyarázta el, hogy a Tisza Párt támogatása miért jól felfogott érdeke minden ellenzéki szavazónak. Ha hangot adtam kételyeimnek, többnyire azt válaszolták, hogy noha nekik is vannak fenntartásaik a pártot alapító politikussal szemben, az Orbán-rezsim bedöntésére egyedül ő, illetve pártja képes. Tizennégy év „ellenzéki semmittevést” követően – mondták –, lássam be, nincs ennél fontosabb.
De így van-e valóban? A Fidesz vezérének régóta esedékes felelősségre vonása tényleg mindent felülíró kötelezettség? Annak jár-e a voksom, aki képes Orbán Viktort bíróság elé állítani? Elegendő-e, ha Magyar Péter biztosít arról, hogy gondoskodni fog róla, hogy végleg lejárjon „[a] léhűtők, a hitványok, lelketlen szolgálók, haszonlesők ideje”? (Lásd Magyar Péter kampányzáró beszédét 2024. június 8-án.) Beérjem-e „lelkesítő” szólamokkal, miközben alig tudni valamit arról, hogy a Tisza Párt mit tart a XXI. századi állam feladatairól, miként vélekedik az emberek köz- és magánéleti jogairól. (A párt 21 pontba rendezett javaslata leginkább Medgyessy Péter „jóléti rendszerváltását”, a költségvetési egyensúlyt feláldozó pénzosztó programját juttatja eszembe. – Lásd magyartisza.hu)
A Tisza Párt nézeteihez, javaslataihoz ajánlatos kritikusan közelíteni. Mit kezdjünk például azzal, hogy a párt vezetője Vera Jourovát, az Európai Bizottság alelnökét „jogállamiság-fetisiszta harcosnak” nevezte, és elítélte a magyar ellenzéket, amiért az „beleáll” az uniós pénzügyi támogatások visszatartását eredményező „ügyekbe”? (Értsd: a súlyos emberi jogi jogsértések kapcsán a balliberális pártok támogatják az uniós szankciókat.) Érdemes lenne többet tudni arról is, hogy a Tisza Párt egyetért-e a kormányfőnek az Európai Unió Bírósága (EUB) ítéletét megbélyegző megjegyzésével. Orbán Viktor azt követően, hogy az EUB mulasztási bírság fizetésére kötelezte kormányát, mivel az nem tett (tesz) eleget a korábbi uniós ítéletben (lásd a C-123/22. számú határozatot) foglaltaknak, közölte, hogy: „[k]italáljuk, hogyan fájjon nekik jobban majd, mint nekünk”. (Lásd telex.hu; 2024.06.14.) Lapzártáig nem érkezett híradás arról, hogy Magyar Péter föllépett volna az EU ellenében szított népszínmű-hazafiság ellen és kiállt volna a menekültek, sőt a gazdasági bevándorlók emberi jogai mellett.
A parlamenti váltógazdaság természetéhez tartozik, hogy a szereplők egymás leváltására törekednek. Az ennek során elhangzó nyilatkozatok intellektuális szempontból gyakran kétes értékűek, a hangnem nyerseségéről, ízléstelenségéről nem is szólva. A szellemtelenséghez azonban mindenkinek alanyi joga van. Amellett viszont nem mehetünk el szó nélkül, ha egy párt érvelése alapvető értékzavarról árulkodik. Szembetűnő, hogy a Tisza Párt vezetője kampánya során nem tett különbséget a „régi” ellenzék és a hatalom birtokosai között. A porondon lévő valamennyi párt „kisöprését” tűzte ki célul, mintha a jogállam hívei és a jogállam ellenfelei között nem lenne érdemi eltérés. Mintha a politika erkölcsi dilemmái az ő olvasatában nem játszanának szerepet. Nem arról van ugyanis szó, hogy Magyar Péter egy kritikus történelmi helyzetben az önmagával való meghasonlás árán is meghozná az egyedül helyes döntést, mivel tudja, hogy az elszámoltatásra és jóléti ígéretekre alapozott népnemzeti populizmus elengedhetetlen az állami túlhatalom visszaszorítását célzó demokratikus fordulat végrehajtásához. Nem, erről nincsen szó: egyedül a cél-haszon számítás eredménye számít. Kiderülhet, hogy a politika erkölcsi problémája mint állásfoglalásra kényszerítő „politikai probléma” számára nem is létezik. (Lásd Kis János: A politika mint erkölcsi probléma. Kalligram, Budapest,2017.)
Amikor például a Fidesz–KDNP pártszövetség a kampány végéhez közelítve visszaléptette jelöltjét Vitézy Dávid javára, Magyar Péter azonnal közölte, hogy egyik „állva maradt” jelöltet sem tartja alkalmasnak a főpolgármesteri tisztség ellátására, és ezért érvénytelen szavazatot kíván leadni. Azonosan ítélte meg tehát a Fidesz támogatását élvező „független” és a fővárost négy és fél éven keresztül védelmező jelöltet. A kormánytöbbség Karácsony Gergely 2019 őszén történt megválasztása óta Budapest pénzügyi ellehetetlenítésére törekedett, elvont tulajdonosi és fontos közhatalmi jogosítványokat. Büntetőeljárással, házkutatással próbálta megfélemlíteni a város vezetését, kommunikációja az alkalmatlan főpolgármester képét sulykolta az írott és az elektronikus sajtóban. A Tisza Párt vezére mindezek ellenére úgy járt el, mint az a (rém)mesékből érkező vándor, aki az orra előtt végrehajtott rablótámadás helyszínén megjegyzi, hogy a támadó és az áldozat egyaránt méltatlan támogatására. Ezzel persze azt is megüzente, hogy az önkormányzati autonómia helyreállítását, a költségvetési és adópolitika hatalmi visszaélésektől való megszabadítását alárendeli pártja szavazatmaximáló törekvésének. A Tisza Párt abból profitál ugyanis a legtöbbet, ha egyenlő dinamikával támadja Orbánt és a Karácsonnyal „bábozó” Gyurcsány Ferencet.
Egy politikus megítélése nem függetleníthető attól, hogy a küzdelemben milyen eszközök bevetését tartja elfogadhatónak. Ismert történet Magyar Péter vitája az ATV-vel, amely kapcsán a politikus a nyilvánosság meggyőzésére szánt Facebook-bejegyzésében szóba hozta, hogy a cégnél olyan szerkesztőt is foglalkoztatnak, aki a pártállami időkben besúgó volt. Ennek az érintett által évtizedekkel ezelőtt bevallott ténynek nem volt köze ahhoz, hogy az ATV elegendő számú szereplési lehetőséget biztosított-e az „alelnöknek” nézetei kifejtésére. Ha a Tisza Párt vezetője mégis beleszőtte ezt közleményébe, akkor bizonyára azért tette, hogy ezzel is lejárassa vitapartnerét. Azt jelezte így a polgároknak, hogy neki, az új nemzedék képviselőjének a Kádár-korszakból itt maradt besúgókkal és az orbáni „NER-lovagokkal” kell megvívnia harcát. Nem hallgathatom el, hogy ez a vitamódszer nem egyeztethető össze a párt nevével, amely a „tiszteletre” – ideértve a tisztességesség tiszteletét is – hivatkozik. Ám a Tisza Párt „szabadság”-értelmezésével is akadnak gondok. Ez a fogalom nem azt jelenti, hogy bárki megtehet bármit, ami alkalmas üzleti és politikai profitja növelésére. Polgári demokráciákban ez a jog kötelezettségek teljesítésével jár. A vezérnek meg kell szólalnia, ha például a kancelláriaminiszter egy rivális pártról, annak választási kudarcát követően megállapítja, hogy „[a] nyílt és büszke hazaárulásnak nincs Magyarországon 5 százaléka”. (Lásd Gulyás Gergely nyilatkozatát a Momentum Mozgalomról.) Nyilvánvaló, hogy aki a hatalmi pozícióból elhangzó megalázó minősítést valamennyi magyar demokrata nevében haladéktalanul nem utasítja vissza, az maga is a kormány társtettesévé válik.
A Fidesz elnöke őszinte rendszerváltóból lett autoriter politikus. A Tisza Párt „alelnöke” nem tud fölmutatni ehhez fogható dicsőséges előéletet, politikusi hitelességét ezután kell tettekkel megalapoznia. Az öreg vezér elküldésének ígérete azonban számomra nem elegendő, biztosítékot szeretnék arra, hogy 2026-tól nem egy cserepadról felálló csapattal folytatódik a Fidesz-korszak. Magyar Péter belépője – legalábbis morális nézőpontból – rosszul sikerült, de még nem késő, hogy a kormányrúd közelébe érve megmutassa, nem egy despota ül majd a nyakunkba.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 25. számának Publicisztika rovatában 2024. június 21-én.
