„Egyetért-e Ön azzal, hogy az olimpia megnyitó ceremóniáján látott élőkép »a közösségi toleranciát« előtérbe állítva, a megbékélés gondolatát próbálta ünnepelni?” Ez lehetett volna kormányközeli közvélemény-kutatóként a választókhoz intézett kérdésem. Az önfeledt Dionüszosz-ünnep pogány örömének megjelenítésével – utólagos nyilatkozatuk szerint – erre törekedtek az esemény szervezői. A kérdésre, az Orbán-rendszer első másfél évtizedének a végéhez közeledve, jellemzően tagadó válaszokat várhatnánk. Aligha tévedek, ha föltételezem, hogy a kísérleti látványszínházak programjába illő produkciót a hazai nézők többsége polgárpukkasztásként vagy éppenséggel provokációként élte meg. Számukra a jelenet több volt annál, amit a képernyőn láttak: annak a jelképe, illetve bizonyítéka volt, hogy miközben a „kisebbségek” egyenlő megítélésre tartanak igényt, ők maguk – mondjon bárki bármit – nem tisztelik mások másfajta érzékenységét. Ez a fals, indokolatlanul általánosító vélemény megfelel a „nemzetpropagandának”, amely a rendszer egészséges fundamentumát bomlasztó migránsok, melegek és háborúpárti woke-liberálisok veszélyességét sulykolja évek óta.
A Fidesz–KDNP-koalíció a választók keresetlen mondatokban megnyilvánuló rosszallását („mit gondolnak magukról ezek a buzik?”) emelte – az Alaptörvény segítségével – a jog magasabb absztrakciós szintjére. (Lásd mindenekelőtt az Alaptörvény 2020 decemberében megszavazott kilencedik módosítását.) Az alkotmányos védelem „erősítése” azonban alig leplezetten a hátrányos megkülönböztetést szolgálta. Az alkotmányozó hatalom, miközben a családról mint a „nemzet fennmaradásának alapját” jelentő formáról rendelkezett, súlyt helyezett arra is, hogy egyértelművé tegye, mely kisebbségi csoportok tagjainak együttélése nem számít „családi közösségnek”. Az azonos nemű párok, a köztük lévő tartós érzelmi kapcsolat ellenére – a jog szerint – nem élnek családban. (A napokban a balatonfűzfői strand pénztárosának kellett egy „szivárványcsaládnak” elmagyaráznia, hogy nem jogosultak családi belépőre.) Az állam azt üzeni, hogy ezek az emberek kockázatot jelentenek, nem szabad őket gyerekek közelébe engedni. Bár, mint azt az egykori miniszter, más összefüggésben ugyan, de világossá tette: azért van bűn, hogy meg lehessen bocsátani. A földi kegyelem hangoztatása mindazonáltal nem járt a „melegjogok” kiterjesztésével.
Az Európai Bizottság (Bizottság) hivatalnokai érzéketlenek az efféle magasztos „teológiai” megközelítésre, és két évvel ezelőtt beperelték Magyarországot az Európai Unió Bírósága előtt. (Lásd az INFR [2022]4076. számú ügyet.) A Bizottság álláspontja szerint a gyermekvédelmi jogszabályok (a 2021. évi LXXIX. törvény és a kapcsolódó rendeletek) diszkriminálják az LMBTQ-közösség tagjait azáltal, hogy kötelezték a gyermekkönyvek kiadóit, tüntessenek fel arra vonatkozó figyelmeztetést, hogy a kérdéses könyv „a hagyományos nemi szerepektől eltérő viselkedésformákat” jelenít meg. A Bizottság nem fogadta el a „hagyományos” és a „nem hagyományos” nemi szerepek közötti különbségtételt, amelyhez a magyar kormány megközelítésében egyértelmű értékítélet kapcsolódik. Az előbbi életvitel „nemzetfenntartó” jelentőségű, az utóbbi helyét a megtűrt és a tiltott kategóriákat elválasztó vékony jogi mezsgye két oldalán jelölte ki. Miközben a kérdéses könyvek – a figyelemfelhívásra vonatkozó előírás betartása esetén – forgalomba hozhatók, a családvédelmi törvény a „korlátozó tűrés” politikáját a nyílt tiltással váltja fel akkor, ha egy iskola tizennyolc éven aluliak számára a „homoszexualitást népszerűsítő” tartalmakat próbálna „elérhetővé tenni”. A Bizottság már a könyvek címkézését, illetve „csomagolását” sem fogadta el. A kereset szerint ez nemcsak az emberi jogokat, de az érintett szerzők és könyvkiadók véleménynyilvánítási szabadságát is az EU-jogba ütköző módon korlátozta.
Az Európai Bíróság várhatóan ősszel hozza meg az ügyben ítéletét. Csodálkoznék, ha a Bizottság keresetét elutasítva elismerné a magyar kormány kihirdetett jogszabályokkal „szentesített” homofób gyakorlatát. De az ítéletnek önmagában semmiképp sem lesz érdemi következménye. A miniszterelnök súlyos presztízsveszteség nélkül nem fogadhat el „jogvédő” bírósági döntéseket. Ha kell, a kormány arra hivatkozhat, hogy az Európai Bíróság határozata „nincs összhangban az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal”, így mindenekelőtt a gyermek „megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz” való joggal. (Lásd az Alaptörvény E) cikkének [2] bekezdését és a XVI. cikk [1] bekezdését.) Ezért, érvelhet majd a kormány, az Európai Bíróság döntése Magyarországon nem hajtható végre. Valójában a rendszer szempontjából az Európai Bíróság előtti eljárás és a Párizsban az olimpia nyitóünnepségén történtek kapcsán egyedül az a fontos, hogy járuljanak hozzá a hazai társadalom befolyásolásához, a közösségi („felszínes”) előítéleteket mély belső meggyőződéssé alakítsák. Még szerencse, hogy Dionüszoszt nem lehet bilincsbe verni. Nem ez volt az utolsó vacsora.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 32. számának Publicisztika rovatában 2024. augusztus 9-n.
