Gabriel Andreescu, akinek lapunk jó néhány emlékezetes írását adta közre magyar fordításban, s akivel – például a két utóbbi számunkban – vitatkozni is szoktak munkatársaink, a 22-ben közölte itt olvasható írását Tőkés Lászlóról, akivel legutóbb Atlantában találkozott. Némelyik észrevételét, következtetését bizonyára lehet vitatni. A lényeg viszont vitathatatlan: termékeny párbeszédet ilyen módon és hangtartással lehet és érdemes folytatni.
Régen el akartam mondani, hogy mit gondolok a Tőkés László ellen indított kampányról.
Az atlantai úton már kialakult bennem a kép. De amióta a lapok, beleértve az ellenzéki lapokat is – a Tinerámától a România Liberăig – rendszeresen egymás mellett közlik Tőkés László és Gheorghe Funar fényképét, minősíthetetlenül párhuzamba állítva a két közéleti embert, azóta elodázhatatlan kötelességemnek érzem papírra vetni az itt következőket.
A Nemzeti Megmentési Front Tanácsában találkoztam először Tőkés Lászlóval. Kétszer vagy háromszor részt vettem olyan tanácskozáson, amelyet a Királyhágón túli református egyházkerület új püspöke szervezett Temesváron. Néhányszor hivatalos jellegű levelet is váltottunk. Figyelemmel kísértem megnyilatkozásait. És azt is, ahogyan igyekeztek lejáratni. A híreszteléseket, hogy magyar összeesküvésben vett részt. Aztán emezek karikatúrába illő ellentétét, hogy a Securitate besúgója volt. Nagy erőbevetéssel és körmönfont módszerekkel folyt a kampány. Ha az ember egy kicsit odafigyel a sznob bukaresti körökben vagy amerikai román egyetemi berkekben elejtett szavakra, mindjárt a fülébe súgják, hogy Tőkés László ilyen vagy olyan szervezet ügynöke.
Annyi bizonyos, hogy Tőkés mint a román forradalom szimbóluma fölötte zavarja Ion Iliescut. Az elnök a Forradalom és reformban nem is tudja palástolni freudi módszerrel könnyen kiemelhető érzelmeit: „ (…) ez is csak olyan mese, a Tőkés Lászlóról szóló (…). Afféle dicsfény, aureola övezte akkoriban, igyekeztek úgy beállítani és elfogadtatni, mint a temesvári eseményeket kirobbantó tényezőt.” Annak a személyiségnek a megkérdőjelezése, aki kétségtelenül az 1989. decemberi népfelkelés elindítója volt, elválaszthatatlanul hozzátartozik magának a népfelkelésnek a megkérdőjelezéséhez.
Tőkés László is megvívta a maga csatáját a forradalom és benne a maga szerepe körül folyó vitában. Folytatta a forradalmat, most már a romániai magyarság céljainak érdekében. A külügyminisztérium emberei buzgón jegyezték a különböző égtájakon és szélességi fokokon elejtett szavait, amelyekkel „nemzeti érdekeket sértett”: „Románia nem teljesíti az Európa Tanácsi tagsághoz szükséges feltételeket”; „az RMDSZ az egyetlen valóban demokratikus párt Romániában.” Vajon? Romániában etnikai tisztogatás folyik, állítja alkalomadtán Tőkés László. De hát lehet-e csakugyan Romániában etnikai tisztogatásról beszélni? Tőkés püspököt könnyen elragadja az indulat, a harag pedig nem jó tanácsadó és semmiképpen sem az objektivitás előfeltétele.
Tőkés László ma már az RMDSZ „kemény magját” képviseli. A harcos szárnyat. A szélsőségeset, mondják rá túl könnyen egyesek, akik nem tudják megkülönböztetni a szélsőséget a radikalizmustól.
Tőkés László kétségtelenül nem nevezhető mérsékeltnek. Az RMDSZ legutóbbi kongresszusa Markó Bélát juttatta az elnöki székbe, a Demokratikus Konvenció vezetőinek határozott közbelépésére.
Különös figyelemmel kísértem Tőkés Lászlót Atlantában. Felszólalásait mindig pátosz fűtötte. A prédikátor hangja volt ez, aki a sokasághoz intézi szavait, és nem a politikusé, aki valamilyen technikai részletkérdésben akar eredményt elérni. „A magam részéről a kor egyik hősének tekintem önt, aki az emberi jogokat az amerikai politika alapvető célkitűzésévé tette”, jelentette ki Jimmy Carternek Atlantában. „Ennek döntő szerepe volt a szovjet birodalomtól való elszakadásban. Ez a felszabadulás egyes országokban teljesebb volt, mint máshol. Én nem tekinthetem magam országomban teljesen szabad embernek. (…) Szeretnék emlékeztetni arra, hogy ön az első amerikai elnök, aki felvetette a romániai magyarság hátrányos megkülönböztetésének problémáját.”
Tőkés László mindig az abszolút értékek nevében beszél. A „kompromisszum” szónak az ő szemében nincs értelme. „A jog nem jelentheti alku tárgyát. A magyar egyetemnek azért kell újraalakulnia, mert ez felel meg közösségünk akaratának!”
Hallatlan erő van a hangjában. Mint annak az embernek, aki különös élvezettel törekszik a mártíromságra. „Ez valóságos lelki terror”, mondja a Romániában folyó sajtókampányról… „Román testvéreink ne provokálják magyar testvéreiket!” Micsoda korlátolt képzelet sulykolhat be egy ilyen embert a sunyi besúgó képébe! És vajon olyan nagyot téved-e Tőkés, amikor azt állítja, hogy „Ha Romániában igazi demokrácia volna, akkor senki sem merészelne elutasítani egy követelést, amely mögött 500 ezer állampolgár áll!”?
Tőkés László felszólalásai semmivel sem vitték előre a Carter Központban megtartott tárgyalásokat. Ő nem tárgyal, hanem prédikál. Hitszónok, nem pedig politikus. Atlanta jelképes személyiségéhez, Martin Luther Kinghez hasonlítható, aki egy tömegnek volt a szellemi vezetője, de ez a tömeg nem tárgyalt pártvezérekkel, hogy jogait elismertesse, hanem elárasztotta az utcákat.
Sok magyar érezheti úgy, hogy Tőkés László radikalizmusa zavaró. Zavaró egy olyan politikai diskurzus ismétlődése, amely ha a politikai stratégiát helyettesíti, már nem tart lépést az idővel. Még ha igaza van is Tőkés Lászlónak, ez nem feltételenül hat jó irányban.
De az ellene folyó támadás mindenképpen alantas. Ami pedig az RNEP vezetőjével való összehasonlítást illeti… Azok fejében, akik Tőkés és Funar között párhuzamot vonnak, a román forradalmat lángra lobbantó szikra és a Caritas nevével jelzett nemzeti szélhámosság körülbelül ugyanazt jelenti. Az ő szemükben a (jogos vagy jogtalan, az egyremegy) követelések népszónokának szerepét magára vállaló Tőkés indulatában és a kolozsvári polgármester hisztérikus kirohanásaiban a lényeg ugyanaz. Az ő szemükben egy történelmi személyiség és egy labilis pszichikumú nevetséges pojáca ugyanaz a képlet, mivel mindketten kényelmetlenek.
Tőkés László minden tiszteletünket megérdemli. Ami nem jelenti azt, hogy egyszersmind követésre méltó példa. Ha Tőkés László pozitív politikai szerepet akar betölteni a magyar közösség életében, akkor a hősies sugallatok helyett inkább azokra kellene hallgatnia, amelyek párbeszédre szólítanak. Az igazság elfojthatatlan akarását, amely minden lépését irányítja, meg kell toldania a valóságérzékelés tudományával.
Tőkés László régi értékek hordozója. Most még alázatot kellene tanulnia, amely a bátorságnál is nehezebb, hogy csakis szerénységgel szolgálja mindenki érdekét.
Kacsir Mária fordítása
Megjelent A Hét XXVI. évfolyama 10. számában, 1995. március 10-én.
A szerkesztő megjegyzése
Érdekes lenne megtudni most a jeles polgárjogi harcos, a kiváló politikai elemző és ragyogó tollú publicista szerző, barátunk, Gabriel Andreescu véleményét Tőkés Lászlónak az utóbbi harminc év alatt befutott pályájáról. Talán megkérdezzük…
