a szamizdatról, a Budapest élén eltöltött húsz évről és Magyar Péter esélyeiről
Szamizdatmozgalom és főpolgármesterség. Politikai pályájának két legfontosabb korszakáról annak apropóján kérdeztük Demszky Gábort, hogy nemrégiben látott napvilágot az életútját, közéleti pályáját bemutató beszélgetőkönyv. A Multiverzum Kiadó gondozásában megjelent, A visszakapcsolt diktafon című kötetben Maróti Zsolt és Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett a volt főpolgármesterrel.
– Demszky Gábor nevével a politikával, a közélettel foglalkozók nem a rendszerváltás idején találkozhattak először, hanem jóval korábban megismerhették a szamizdat irodalomból és a Szabad Európa Rádióból. Politizáló, kritikus szellemű családból származik?
– A szüleim, noha vezető állásban, reformközgazdászként részt vettek az 1968-as gazdasági reform útjára indításában, nem voltak soha hithű kommunisták, még csak marxisták sem. Édesanyám katolikus gimnáziumba járt, édesapám református közegből érkezett. Az 1945 utáni új világ ugyanakkor megnyitotta előttük az egyetemi továbbtanulás lehetőségét, a népi kollégium, az ahhoz kapcsolódó Nékosz-mozgalom átformálta a felfogásukat. Magával ragadta őket az akkor közkeletű idea, hogy az ország a miénk, mi alakítjuk a sorsát, ezért érdemes tervezni és ehhez szövetségeseket keresni. Ennek szellemében vettek részt később a reform munkálataiban. A decentralizációhoz kapcsolódó szabályozókat pénzügyminisztériumi osztályvezetőként anyám dolgozta ki. Ők azt gondolták, hogy a szocializmus piacosítható, ezáltal pedig a rendszernek is van jövője. Én viszont Marxot és Hegelt olvasó, később az egyetemen filozófiai stúdiumokat is folytató, a ’68-as szellemiség hatása alá kerülő baloldali fiatalként egyáltalán nem éreztem, hogy az ország a miénk lenne. Sőt úgy tapasztaltam, hogy a rendszer elidegenedett az országtól, a munkásokat kizsákmányolják. A kiutat Marx nyomán kerestem, hatással volt rám és társaimra a frankfurti és a budapesti iskola, Heller Ágnesnek és Vajda Mihálynak a kommunáról mint a szocializmus megélési módjáról szóló írása és persze Herbert Marcuse alapesszéje, Az egydimenziós ember.
– Hogyan vezetett Demszky Gábor útja a marxizmus, a szocialisztikus-kommunisztikus megoldás keresése felől a liberális demokrácia irányába, később pedig az államszocialista társadalomból való kirekesztettséget vállalva a szamizdatkészítéshez?
– A kirekesztettséget társaimmal együtt megtapasztaltam ugyan, de azt is érzékeltem, hogy a változás az ország állapota miatt elkerülhetetlen. Kétségtelen, hogy elvették – ezzel sem voltam egyedül – az útlevelemet, kilakoltattak, egy utcai igazoltatás során leütöttek, majd hatóság elleni erőszak vádjával hat hónap felfüggesztettet kaptam. Házkutatások sorát élhettük át, rengeteg dokumentumot, szamizdatot elkoboztak, nem kaptunk állást, ezért közveszélyes munkakerülőnek számítottunk, de tudtam, tudtuk: Magyarország olyan mértékben függ a Világbank és az IMF által nyújtott hitelektől, hogy a rendszer bukása elérhetőközelségbe került. Érdemes tehát kockáztatni. A nyolcvanas évek elején megszületett a nyomtatott szamizdat irodalom, amelynek bevételéből nem csak élni lehetett, de jutott pénz a folytatásra is. Ennek köszönhetően jelentethette meg az általam létrehozott AB Független Kiadó Kunderát, Koestlert, Szász Bélától a Minden kényszer nélkült és Orwell életművét. Szintén megjelenhetett legsikeresebb vállalkozásunk, a Beszélő, amely nemegyszer két hét alatt elfogyott, az általam szerkesztett Hírmondó, és a többi illegális újság, köztük a Szó és a Demokrata. Óriási volt az igény, ezért ki tudtuk fizetni a nyomdászokat, a terjesztőket.
– A demokratikus ellenzék heterogén társaság volt, milyen véleménykülönbségek alakultak ki?
– Az alapellentét amiatt alakult ki, mert a szamizdat mozgalom két jelentős tagja, Nagy Jenő és Krassó György úgy vélte, hogy a Beszélő-kör nem elég kemény, Magyarországon forradalomra van szükség, az hozhat változást. Ezzel mi nem értettünk egyet. Ugyanakkor jóban voltunk, a cél közös volt, különbség csupán a taktikát illetően merült fel. Krassót kifejezetten tiszteltem, főpolgármesterségem idején ragaszkodtam hozzá, hogy egyedüliként őt a városháza dísztermében ravatalozzák föl. A sokadik szívinfarktus vitte el. Láncdohányos volt, és nem aludt. Az ágyán ülve, egy kávéfőző mellől irányította saját kiadóját, ott fogadta vendégeit. Olykor a szomszéd szobából bekopogott a matuzsálemi korú nagymama, hogy mit hozzon a közértből. Gyuri állítólag a lóversenyezéssel pénzt is tudott szerezni, ha megszorultunk, ebből adott kölcsön a nyomdára, a szerzők, a terjesztők kifizetésére. Cserébe leszállítottuk neki a megjelent példányok felét, ezzel megadtuk a tartozásunkat. Remek műfordító volt, ő ültette át magyarra Bill Lomax 1956-ról szóló könyvét. A szöveghez írt lábjegyzeteiben hosszan és alaposan cáfolta Lomax tévedéseit, amit akár külön kötetben is megírhatott volna.
– Hogyan lehetett konspirálni?
– A szabályokhoz tartozott például, hogy soha nem kerestük egymást telefonon, mindig személyesen mentünk. A körön belül bárkihez bármikor be lehetett állítani. Ugyanígy néhányunk kocsiját el lehetett kérni, de soha nem volt szabad megmondani, hogy hova visszük és mire kell.
– Mennyire akadályozták a munkát a besúgók?
– A szamizdatkiadást, a repülőegyetemet, a Szegényeket Támogató Alapot, a Solt Ottilia vezette SZETA-t működtető kemény magon belül – ez nagyjából negyven embert jelentett – nem voltak ügynökök, csupán a periférián. Emlékszem, egyszer Krassóhoz mentem, és ő félrehívott a konyhába: „Gáborkám, három spicli van nálam”. Bent ültek a szobában, Gyuri pedig ’56-ról mesélt nekik. Mind a hármuk jelentése fennmaradt, három különböző szöveg, de egyik sem azonos azzal – mert képtelenek voltak megérteni –, amit Gyuri mondott. Rólam egyébként az állambiztonság körülbelül 1000-2000 oldalt hozott össze.
– A rendszerváltást követően, az 1990-es szabad önkormányzati választás után az SZDSZ színeiben Budapest főpolgármestere lett. Miért éppen önt jelölték a szabad demokraták?
– Magyar Bálint és Pető Iván nem vállalta, ezek után Kis János engem szemelt ki a posztra, a küldöttgyűlés is támogatott. A jelöltség szorongással töltött el, féltem, hogy a feladat teljes súlyával szakad majd a nyakamba. Szociológusként volt képem ugyan a főváros társadalmi viszonyairól, a budapesti mélyszegénységről, közigazgatási tapasztalattal viszont nem rendelkeztem, legfeljebb annyival, amennyit 1977-ben próbaidős építésrendészeti előadóként a II. Kerületi Tanácsnál szereztem. Nem tudtam, kikkel fogom majd megvalósítani a „multikulturális világvárost”. Aztán a csapat összeállt. Főpolgármesterségem idején nagyon sok új tapasztalatot, tudást szereztem, ami pedig fokozatosan átformálta a városról való gondolkodásomat.
– Hogyan tekint vissza főpolgármestersége húsz évére? Mi sikerült a legjobban és mi a legkevésbé?
– Ami a sikereket illeti: ötször nyertem, hivatali időm alatt megépült három új Duna-híd, a kulturális élet virágzásnak indult, létrejöttek a független színházak, az art-mozihálózat. Hatalmas beruházások zajlottak, ennek következtében szokásaink is részben át alakultak. Amire a leginkább büszke vagyok, hogy a szürke szocialista Budapestből valóban multikulturális világváros lett. Jelentős eredménynek tartom a CEU megalapítását, nagy szégyennek azt, ahogy az Orbán-rendszer a világhírű egyetemet elüldözte az országból.
– És a hibák?
– Sok hiba is volt. Például, hogy decentralizáltuk Budapestet, a kerületek szinte önálló várossá váltak. Ez a rendszer pazarló, a kerületek túl gyengék ahhoz, hogy nagyobb vállalkozásokba belevágjanak, ugyanakkor túl erősek, mert számtalan esetben kell az egyetértésüket, a jóváhagyásukat kérni. Hibának tartom azt is, hogy országos szinten belementünk a koalícióba a szocialistákkal. Elég lett volna olykor kívülről támogatni őket, akkor a szabad demokraták feltehetően nem buknak meg. Ez a későbbiekben kihatott a város vezetésére is. Az SZDSZ-ből – idővel akár az MDF-fel összefogva – létrejöhetett volna a harmadik pólus, amire nagy szükség lett volna a polgári demokratikus rendszer megőrzéséhez. Rövid pártelnökségem alatt szerettem volna középre vinni az SZDSZ-t, de megbuktam ezzel. Nem feltétlenül egyenlő távolságra a Fidesztől és az MSZP-től, hiszen hozzánk közelebb állt a baloldali gondolkodás. Persze a szocialistákkal is számos gond akadt.
– Milyen gond?
– Röviden: a korrupció, a hatalomcentrikusság, a perspektívátlanság. Mondok egy példát. Az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a városüzemeltetés terén nagy reformokra készültünk Budapesten. Amikor a szocialistákat megkerestük, azt mondták, hogy: olyan reformot csináltok, amilyet szeretnétek, bennünket az igazgatók kinevezése, az igazgatótanácsi tagság érdekel, és a költségvetésben is meg akarjuk szabni, hogy ki mit kaphat. Erről nyíltan beszéltek. Akadtak persze kivételek is, akikkel értelmesen lehetett tárgyalni városvezetési kérdésekről. Hibáztam egyébként abban is, hogy 2004-ben elengedtem legfontosabb bizalmasomat és tanácsadómat, Atkári Jánost, aki egy olyan ügy miatt mondott fel, amit közösen megoldhattunk volna. Hogy a szennyvíztisztító és a négyes metró megvalósulhatott, az sokban neki köszönhető.
– Utolsó, 2006-ban kezdődő főpolgármesteri mandátuma sok szempontból rendhagyónak tekinthető.
– Az utolsó ciklus olyan volt számomra, mint egy ördögi kör, amelyből hiába igyekeztem kitörni, mindig újabb gondokkal, konfliktusokkal kerültem szembe. Az október 1-jén tartott választás legnagyobb vesztese az SZDSZ volt, az új erőviszonyok a szocialisták zsarolási potenciálját erősítették. Sokszor nem is az MSZP, hanem az MDF támogatásával sikerült fontos kérdésekben döntést hozni. Ráadásul a fővárosi MSZP-s garnitúra is átalakult, a Steiner Pál–Hagyó Miklós–Horváth Csaba-trió került az élre. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a csoporton belül Hagyó Miklós diktál. Hagyóból sajnos „szuperfőpolgármester-helyettes” lett. Borzalmas történet vette kezdetét. Politikai tépelődésekkel, morális kétségekkel, személyes szorongásokkal teli kényszerpályára kerültem. Sok mindenre nem volt rálátásom. Hagyóval rendre szembekerültem, a viszonyunk hamar megromlott. A helyzetet nehezítette, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök őszödi beszéde után zavargások törtek ki. Megdöbbentő élmény volt a tévéostrom, az értelmetlen agresszió. Az október 23-ai események azonban világossá tették, hogy a politikai bizalom megrendült. Aznap reggel fölhívtam Gergényi Péter rendőrkapitányt, hogy ne gyűjtsék össze a Kossuth téren táborozókat, mert abból nagyobb baj lehet. Kiderült, hogy elkéstem.
– Nem sokkal később Gergényi Péter kitüntetést kapott öntől. Miért?
– Az elismerésről még jóval az őszi tüntetések előtt döntött egyhangúlag a közgyűlés, a jobboldali ellenzék, a Fidesz támogatásával. A kitüntetést egyébként azért kapta, mert Budapesten a bűnözés visszaszorult, Budapest Európa egyik legbiztonságosabb fővárosává vált. Utólag azt gondolom, Gergényi beleegyezésével el lehetett volna halasztani az átadást. Abból nyilvánvalóan botrány lett volna, ha a kérdést a közgyűlés elé viszem.
– Mint résztvevőtől és szemtanútól kérdezem: miért bukhatott meg az 1990-ben létrejött demokratikus rendszer?
– Az 1989–90-es rendszerváltás motorja a liberalizmus volt. Nemcsak az SZDSZ képviselte, minden akkori párt programjában megtalálható. A 2008-as gazdasági válság sajnos a liberális gondolat válságához is vezetett, közben jelentősen megerősödött a populizmus. Az SZDSZ is többek között ennek esett áldozatul. Az MSZP 2010 után hatalmi pozícióit elvesztve képtelen volt normálisan működni. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a Szocialista Párt minden reformtörekvés ellenére – ide sorolnám Gyurcsányét is – ugyanaz maradt, ami mindig volt: nagyrészt képzetlen, tudatlan emberek gyülekezete, akiket elsősorban a hatalom, a pozíció motivál. A baloldallal együtt szűnt meg a konzervatív-kereszténydemokrata irányzat is Magyarországon. Az egyensúly felborult, amihez jelentősen hozzájárult a Fidesz és Orbán Viktor tekintélyuralmi nyomulása, a NER jóformán minden kompromisszumot felrúgó, erőszakos kiépítése. Magyar Bálint alapfogalmát kölcsön véve megszületett a posztkommunista maffiaállam: egyetlen család túszul ejtette és birtokolja az országot. Uralják a gazdaságot, a társadalmat, a földet. Szerencsére a kulturális életet – bár ott is nagy pusztítást végeztek – egyelőre nem sikerült bedarálniuk.
– Hogyan lehet kijutni Orbán Viktor zsákutcájából?
– Nagyon sok múlik azon, hogy lesz-e a rezsimmel szemben civil engedetlenség. A különböző ellenzéki politikai erőknek meg kellene egyezniük abban, hogy melyek azok az antidemokratikus jogszabályok, amelyeket nem hajlandóak betartani. Ez tulajdonképpen a demokratikus ellenzék hagyományának felélesztése lenne. Nehéz megmondani, mi lesz Magyar Péter az eddigi ellenzéket a politikai palettáról lesöprő, egyelőre sikeresnek tűnő alakulatával. Döntő kérdés, hogy kik lesznek a tanácsadói. Amit Magyar Péter most Budapesttel csinál, az végiggondolatlan, helytelen. Ha a város működésképtelenné válik, az nyilván neki és a Tiszának sem használ, hiszen az ellenzéknek csak a fővárosra támaszkodva lehet nyernie.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 41. számának (2024. október 11-17.) nyomtatott változata.
