Furcsa eset, de állandósulni látszódó rosszkedvembe, elhatalmasodó pesszimizmusomba rendre bezavarnak a (volt) Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói, s valamiféle reménnyel és bizakodással töltenek el.
A félelem és reszketés idején, a szégyenteljes hallgatás közepette most megint ők voltak azok, 74-en, akik a pénzzel felpumpált, de szakmai és emberi tartásától galád módon megfosztott intézményt képesek voltak otthagyni, hogy átmenjenek abba az „önképzőkörbe” (ahogy az intézmény újonnan odakerült, frusztrált, irigy és féltékeny – a féltékenységre amúgy minden okuk megvan – vezetősége volt szíves a Freeszfe-n tevékenykedőket leminősíteni), ahol a régi vagy az eddigi oktatástól elzárkózó, ám az „önképzőkörben” örömmel szerepet vállaló régi-új mestereikkel dolgozhatnak együtt.
Merek nagyot álmodni! Fantáziámban szépen átalakul ez a förtelmes hazai üzemmód egy országos önképzőkörré: a kormány, a törvényhozás, az igazságszolgáltatás, a tudományosság, amelynek látszatáról a XXI. Század Intézet, a Magyarságkutató Intézet és megannyi, a tudományos igazságot a hatalmi megrendelő kedvére jó pénzért szállító tudományos hátsó udvar gondoskodik, a politikai ízléstelenségnek kedvébe járó „értékeket” előállító giccs-kistermelők és nagybani eladók, a fegyintézetekké regulázott oktatási és a mindenféle hamis statisztikákhoz nevüket adni képes egészségügyi intézmények, ez a félfeudális, dzsentroid, pszeudo-keresztény, árvalányhajas, urambátyámos elmebaj.
Van egy álmom! Legyen végre ez az ország egy nagy önképzőkör. Amúgy ránk férne.