Talán nem mindenki számára ismert Chateaubriand és Napóleon esete: a saját történelmi cenzúráját totalitárius eszközökkel megképző Napóleon és a hazugságait feltáró, azokat leleplező, ámde önmagát közben hazug módon túlidealizáló Chateaubriand története.
Megütközve olvastam azokat a véleményeket, amelyek Ungváry Krisztián feltáró munkáját az „apák és fiúk” kontextusába elhelyezve annak adtak hangot, hogy Ungváry „ostoba konyhapszichológiai hablatyolásával” voltaképpen a felmenők bűneit olvassa az élőkre.
Akik ilyet és ehhez hasonlókat vetnek papírra, azoknak halvány fogalmuk sincs a történész munkájának lényegéről, amely egyébként Hérodotosztól kezdve többek között a hazugságoknak igyekszik hadat üzenni, s miután Szent Ágoston óta tudjuk, hogy a hazugságnak hányféle formája lehetséges, a történész a hazugságokat is kontextualizálni szándékozik. Sok-sok idézetet tudnék felhozni a legnevesebb történészektől a történész és a hazugság viszonyával kapcsolatosan, én most az olasz Carlo Ginzburgra, a mikrotörténetírás legjelentősebb alakjára hivatkoznék.
Ginzburg azt mondja, Marc Bloch óta tudjuk, hogy hamis pletykák, hamis hírek remek történeteket generálhatnak, de a történésznek olvasnia kell tudni a forrásokat, és túl kell lépni a naiv pozitivizmuson. A történész a „hosszú időtartamra” koncentrál, míg a politika a rövid időkeretbe helyezi el önmagát, vagyis a történész és a politikus szándékai ellentétesek: a politikus, avagy a politikától közelről érintett személy a történelmet eszközként használja, mítoszokat, ködös legendákat vagy a legközönségesebb hazugságokat fabrikálja, vagyis az igazságot az elvárt, megkövetelt, szorgalmazott vagy pusztán a hatalomnak megfelelni szándékozó önös vágyból vagy bizonyítási igyekezetből a cenzúra által hazugsággá változtatja, míg a történésznek (természetesen a szaktörténésznek, s nem a politikai gyakorlatot a múlt által visszaigazolni igyekvő apologétának, múlthamisítónak) az igazság fogalmát kell megóvnia. A források olvasása, a bizonyítás folyamata a hazugság elleni küzdelem – így Ginzburg – teljes mértékben a „történelmi tapasztalat” része.
Én nem kívánok pszichologizálni, tegyék ezt meg mások, bizonyára akad ok erre elég. Csak azt állítom, hogy Ungváry Krisztián nem Bayer Zsolt antiszemitizmusát kívánta leleplezni (ennek a gazfickónak a „saját jogán” vallott antiszemitizmusa régről ismert és könnyű róla pontos képet alkotni), nem is a frusztrált gyűlölködésének „öröklött” és „tanult” okait szándékozott bemutatni, hanem a feltárt történelmi tényekkel a magyar közelmúlt szeletébe engedett bepillantani. Ráadásul abba a szeletébe, amelynek 80. évfordulójára emlékezünk az idén, s amelyet számtalan hazugság, elhallgatott és elfeledésre ítélt tények, legendás megszépítések, a magyar múlt átfestésének állandósult törekvései kívánnak elhomályosítani.
Az más kérdés, hogy a maga gyártotta hazugságtömegnek éppen egy őt (is) érintő felületét az az alak szolgáltatja, aki egyébként szakmányban és főállásban hazudik, lejárat, karaktergyilkolászik, mocskolódik, a gyűlöletnek azt a mértékét termelve naponta bővítetten újra, amelyhez semmi köze a náci és ávós nagypapának, s amellyel csak neki van (helyesebben neki lenne) elszámolni valója.
De Ungváry nem erről írt.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. január 29-én.