Amikor Rómában éltünk, az akkor 3-6 éves Dani fiam, aki abban az időben imádott focizni, kedvenc csapata, az AS Roma legnagyobb sztárjának, Francesco Tottinak („il capitano”) kinézte a 10-es mezét, amit a Campo de’ Fiori piacán meg kellett vásárolnunk neki, s amiben aztán büszkén feszített Róma utcáin. Egy ízben egy idősebb úr köszöntött rá nevetve: Ciao Totti, forza Roma! Dani kissé megszeppenve, de azért lepacsizott a bácsival, ahogy a nagyok ezt teszik, majd szégyenlősen odabújva hozzám, megkérdezte: apa, a bácsi tényleg azt hitte, hogy én vagyok Totti? Megnyugtattam Danit: Hát persze, naná! És várja, hogy vasárnap legalább három gólt rúgjál a Lazionak. Vasárnap délelőtt Dani kedvenc játszóterén az olasz haverokkal kergette a labdát. Én ültem egy padon, olvasgattam a friss napi sajtót. Egyszer csak látom, hogy Dani fülig érő szájjal rohan felém, s már messziről ragyogva ordít: apa, apa, egyet már rúgtam, ugye már csak kettőt kell még rúgnom!
Azt akarom mindössze mondani, hogy egy négy-ötéves gyereknél teljesen normális, ha éppen Tottinak, máskor pilótának, megint máskor matróznak, kukásautó vezetőjének, tűzoltónak vagy vadakat terelő juhásznak gondolja magát.
Ám az elmeháborodottságnak – és persze az őt megválasztók elmeháborodottságának – a manifeszt jele, ha egy hetvenkilenc éves ember, aki amúgy az Egyesült Államok elnöke, miután megjárta a Vatikánt – nem mellesleg, az elhunyt pápa temetésén vett részt – az MI segítségével pápát csináltat magából, Totti helyett a pápa „mezét” öltve magára, s még oda is nyilatkozik: I’d like to be pope, vagyis szeretnék pápa lenni.
A történelem sok álszemélyiséget ismert: a XVII. századi Oroszország például tele volt Dmitrij cáreviccsel, IV. Iván (Rettegett Iván) törvényes örökösével, köztük azzal az I. Dmitrijjel, akiből cár lett, aztán hamarosan meggyilkolták, lásd Borisz Godunov története. Ma már tudjuk, hogy az ál-Dmitrijek egy része elmebeteg, másik része szélhámos volt, vagyis Trump személyiségétől és elmeállapotától nem is oly távoli esetekről lehetett szó. De volt a történelemben ál-Jeanne d’Arc is, Jeanne des Armoises személyében, voltak ál- illetve ellenpápák, például VII. Kelemen vagy XIII. Benedek néven, s akik még látták, azoknak felejthetetlen élmény volt Gogol Egy őrült naplójának Darvas Iván-féle előadása, amelyben az őrült egyszeriben boldog öntudattal jelenti ki magáról, hogy „én vagyok a spanyol király”, majd hozzáteszi, hogy – figyelem, kedves Trump elnök úr! – „felfedeztem, hogy Spanyolország és Kína tulajdonképpen egy ugyanazon ország. Csak tudatlanságból tartják őket két különböző államnak. Miért? Azt tanácsolom önnek, írja fel egy papírcédulára: Spanyolország. És?… Na?… Mi jön ki belőle? Kína! Igaz?”
Igaz, teljesen igaz!
De ha pápának tetszik lenni akarni, azzal sincs semmi baj, kedves elnök úr. Ki kell adni olyan pápai dokumentumokat, mint amilyen a Mirari vos volt (1832), ahol XVI. Gergely a sajtószabadság veszélyeire hívta fel a figyelmet; vagy amilyen a Syllabus volt (1864), ahol IX. Pius ítélte el ama gondolatokat, amelyek a vallásszabadság, a szólásszabadság vagy az állam és egyház elválasztása mellett érveltek; vagy amilyen az Arcanum Divinae Sapientiae volt (1880), ahol XIII. Leó kimondja, hogy a férfi a család feje, a nő pedig az alárendeltje, a házasság célja az engedelmesség és az utódnemzés; vagy amilyen a Casti Connubii volt (1930), ahol XI. Pius a születésszabályozás mindennemű formáját elutasítja; vagy amilyen a Humani generis volt (1950), ami XII. Pius pápa állásfoglalása a modernizmussal, az intellektualizmussal és a historicizmussal szemben; s persze ki lehet adni az új Index librorum prohibitorumot, a tiltott könyvek listáját, amely Galilei, Pascal, Kant, Spinoza, Descartes, Zola, Flaubert vagy Victor Hugo után új szerzőkkel és művekkel bővülhet.
Szóval Trump pápára ma is nagy igény mutatkozik. Részéről mindez őrült beszéd persze, de ebben a világban sajnos van benne rendszer!
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. május 3-án.
