Hilarionnal, Kirill moszkvai pátriárka volt „külügyminiszterével”, aki tizenhárom éven át irányította az orosz egyház külkapcsolatait, aligha találkozhatott volna a pápa máshol Európában, kizárólag Budapesten.
Magyarország valóban szélesre tárta a kapuját Ferenc pápa előtt.
Még itt sem volt, amikor puszta érkezésének hírére már tömör sorokba rendeződtek a nagy áttérők és hitvallók: a Ferenc pápát demens vénembernek és genderhívő marhának nevező állami díjas propagandista, aki konfessziójában elmondta, hogy akkor még evangélikus volt, ám azóta már katolikus lett; a másik állami díjas ősz rockerbajnok, aki nyilvánosan vallotta meg, hogy ő „reformátusként hithű katolikus”; s ennek a hiteles és őszinte megtérésnek (metanoia) és ráébredésnek vált talán a legszimbolikusabb eseményévé, midőn a pápa érkezése előtt néhány órával a köztársasági elnök – pártjának távolabbi stratégiai céljaira tekintettel – Ferenc pápa látogatásának kegyelmi pillanatára hivatkozva amnesztiában részesített egy rasszista, antiszemita terroristát, aki több ízben is gyakorolt fizikai erőszakkal, megfélemlítéssel és kényszer alkalmazásával, valamint robbantásos és gyújtogatásos merényletek tervbe vételével szolgálhatott rá a köztársasági elnök kegyelmére. Ennyit Magyarország erkölcsi, szellemi és intellektuális állapotáról, ám kétségtelen, hogy az elnöki döntés egycsapásra semmivé foszlatta az obligát módon ismételgetett „zéró tolerancia” elvét, s mindazt, amit a zsidó-keresztény hagyomány és a civilizált világ konszenzuálisan gondol a terroristákról és alkalmazott módszereikről. És ennyit a körforgalommá változott damaszkuszi útról.
Csakhogy a Párt szempontjai mindenekfölött!
S így van ezzel a teljes hazai közélet. Ellenzéki politikusok és szimpatizánsok reménykedtek abban, hogy Ferenc pápa három nap alatt elvégzi, amit ők tizen-egynéhány év során képtelenek voltak: ostort ragadva kiűzi Orbánt, valamint templomban és templomon kívül önfeledten bizniszelő „pénzváltóit” a magyar közéletből, s közben jól beolvas nekik, hogy szégyenükben még a Lánchíd oroszlánjai is belepirulnak. A pártállam hű zsoldosai és csatlósai pedig titkon abban bizakodhattak, hogy az isteni igazságszolgáltatás betetőzéseként Ferenc pápa a Várhegyre érkezve Orbánnak csak annyit mond: „tu es Viktor, s erre a sziklára építem egyházamat”, bizonyságául annak, hogy Krisztus legvalóságosabb földi helytartója maga a magyar miniszterelnök.
Amint a pápa repülőgépe földet ért, azon nyomban kezdetét vette a nagy idézési versengés.
Az egyik oldal kitörő lelkesedéssel fogadta, hogy a pápa az ideológiai gyarmatosítás alantas útjáról szólt, amely el kívánja tüntetni a különbségeket, akár a gender-kultúra. Öröm volt hallani, amikor a hagyományos család szerepét említette meg, vagy a kiüresedett és absztrakttá vált szupranacionalizmust, továbbá amikor szóba hozta a hatékony születés- és családpolitikát. S mintha a szívekből folyt volna tova, olyan volt hallani a pápa véleményét a minden szakrális szempontra allergiás és mindent a profit oltárán feláldozó szekularizmusról.
Ám a másik oldalnak is volt oka örülni: például akkor, amikor a fellángoló nacionalizmust és az eldurvuló nyelvezetet bírálta. Vagy amikor azt hangsúlyozta, hogy más népek, üldözöttek és menekültek előtt szélesre kell tárni a kapukat, s nem bennük látni az örök ellenséget. Emitt nagy lelkesedést válthatott ki, amikor a pápa olyan Európát hozott szóba, amely nem válik részeinek túszává és az önmagára hivatkozó populizmus áldozatává. Vagy amikor Szent Istvánt idézve az idegenek befogadását hozta szóba. S nagy megelégedésre szolgálhatott, amikor az állam és az egyház határainak megőrzése és az „egészséges szekularizáció” apropóján arra intette a híveket, hogy az evangéliumhoz és Krisztus tanításához kell ragaszkodni és semmiképpen sem elköteleződni a hatalom sajátos logikája mellett.
A verseny folytatódott, s még az is megesett, hogy itt-ott félrefordítottak egy kicsit: a pápa „meggyötört ukrán népről” beszélt, ám a hivatalos fordítás már a „meggyötört ukrán és orosz népről” szólt,
mintha a háború véletlen háztartási baleset lenne, ahol nincs jelentősége annak, ki az áldozat és ki az elkövető.
Természetesen sokaknak volt fontos a pápa útja: politikai értelemben elsősorban Orbán Viktornak, hiszen az apostoli látogatás, akarva-akaratlan, hozzájárult az Orbán-rezsim legitimálásához, amire hatékonyan ráerősített a hatalmi propagandagépezet. De kiemelten fontos volt a pápai látogatás a valódi hívőknek, egyháziaknak és világiaknak, szegényeknek és menekülteknek, fogyatékkal élőknek és a világ jövőjéért, vagy épp a környezetükért aggódóknak, akik spirituális erőt és felfrissülést meríthettek az Apostolfejedelem szavaiból és fizikai közelségéből.
Ám sor került egy előre nem tervezett és az utolsó pillanatig cáfolni igyekezett találkozóra is Ferenc pápa és Hilarion, a magyarországi orosz ortodox egyházmegye kormányzója között, amit még a Vatican News is bagatellizálni igyekezett, mintha Hilarion csak a Moszkvai Patriarkátus magyarországi érsekségének szociális és oktatási tevékenységéről tartott volna tájékoztatást. Aztán hazafelé a repülőn Ferenc pápa nyilvánvalóvá tette, hogy „a tanácskozásokon nem pusztán a Piroska és a farkasról beszéltünk”, hanem az ukrajnai háborúról és a békéhez vezető útról.
***
Ha eddig mindenki a maga érdekeinek megfelelően igyekezett választ találni a pápa újabb magyarországi útjának okára, innentől a kérdés végleg eldőlni látszik: Hilarionnal, Kirill moszkvai pátriárka volt „külügyminiszterével”, aki tizenhárom éven át irányította az orosz egyház külkapcsolatait, aligha találkozhatott volna a pápa máshol Európában, kizárólag Budapesten. Márpedig utazásának leglényegét ez a találkozó jelentette, a többi az apostoli út velejárója volt, a pápa által rendre hangoztatott és elsőrendűnek tekintett politikai feladat szakrális kulisszája. Ez minden bizonnyal kellemetlen hír a pártpolitikára rezonáló magyar emberek számára, de annál felemelőbb a kereszténység küldetését mélységesen komolyan vevő, s a napi csip-csup politikai történések helyett az üdvtörténeti távlatokra fókuszáló hazai lakosságnak.
Ezzel kapcsolatosan még mindig akadnak források, amelyek naiv módon úgy képzelik, hogy Hilarion Budapestre helyezése büntetés volt, minthogy Ukrajna lerohanását az orosz állami és egyházi vezetéstől eltérően ítélte meg. Csakhogy az „ügy” árulóival vagy a kételkedőkkel szemben az orosz diktatórikus rendszer a büntetésnek nem ezt a módját szokta alkalmazni, hanem egészen másmilyent. Emlékeztetnék arra, hogy Kirill pátriárka (Mihajlov fedőnéven), akárcsak elődje, II. Alekszij (Drozdov fedőnéven) évtizedeken át a KGB szolgálatában állt, s mindkettejük feladata az ellenséges nyugati világon belüli dezintegrációs célú propagandisztikus fellazítás volt. Sokat elárul, hogy a kommunista múltat mindössze az Orosz Ortodox Egyház és a KGB utódszervezete, az FSZB élte túl zavartalanul, így aligha véletlen, hogy mielőtt Moszkva és egész Oroszország pátriárkájává választották volna II. Alekszijt, illetve Kirillt, Hilarionhoz hasonlóan mindketten külügyesek voltak, s komoly, legfőképp nyugati külkapcsolati hálózattal rendelkeztek. Hilariont a büntetés látszatával, ám a bevált titkosszolgálati eljárásnak megfelelően helyezhették Budapestre, a bukás álcájával, valójában a legmegbízhatóbb személyként, aki a Nyugaton persona non gratavá vált Kirillnek, az egyháznak és az orosz államnak az érdekeit (beleértve az ingatlan- és pénzügyeket is) a baráti, ám EU- és NATO-tag Magyarországról bonyolíthatja a legzavartalanabbul. S legfőképpen azt a jól ismert geopolitikai szándékot, amely a „kereszténység ügyén” át kísérel meg behatolni a nyugati világba.
Ferenc pápa a hazafelé tartó repülőn újságíróknak azt is elmondta, hogy „egy misszió van folyamatban, de ez még nem nyilvános”. A feladat tehát most kezdődik, s a siker legfőbb feltételének azt tartom, ha a Nyugat és Ferenc pápa képes lesz kilépni saját paradigmarendszeréből, abból, amit a nyugati keresztény hagyomány vallásokról és egyházakról gondol.
Egy békemissziónak emitt nem a nyugati, kompromisszumokon alapuló racionális, keresztény-humanista stratégiára lesz szüksége, hanem egy önálló, más paradigmarendszerben gondolkodó ötletcsomagra.
Orosz szemszögből tekintve s a pravoszláv hagyomány ideológiai támaszát élvezve az Ukrajna ellen indított háború („különleges hadművelet”) nem pusztán fizikai összecsapás, hanem metafizikai jelentőségű szent háború, ahol Vlagyimir Putyin geopolitikai döntései kiegészülnek vallási és messianisztikus motívumokkal, s így válik az ukrajnai agresszió Oroszország üdvözülési lehetőségévé. A lényeget fejezte ki Kirill, aki 2022. március 6-án, a Megbocsátás Vasárnapján elmondott homíliájában azt hangsúlyozta, hogy Oroszország a fény, a világosság oldalán áll, Isten igazságának és az isteni parancsolatoknak az oldalán. Kirill igyekezett egyértelművé tenni, hogy ebben a harcban Oroszország az életet erősítő hitet képviseli, szemben a Nyugat dekadenciájával és halál-kultúrájával, a látszólagos szabadság és a túlzott fogyasztás világával. A Nyugat és a Kelet szembenállása az isteni parancsolatok és a morális értékek szembenállása, ezért utalt többször is Kirill elrettentésképp a „meleg büszkeség napjára”, mint a dekadenssé vált Nyugat menthetetlen romlásának szélsőséges jelképére.
Ne feledjük: a pravoszláv hagyomány évszázadok óta rendületlenül vallja, hogy a Nyugat a fékevesztett romlottság és erkölcstelenség bűnös helye: ezt állították a XIX. századi szlavofilek, köztük Dosztojevszkij és ugyanezt például Szolzsenyicin, a Harvardon elmondott tanévnyitó beszédében, 1978-ban. A kereszténységét megtagadó világgal szemben Oroszország és Moszkva üdvtörténeti kötelessége és transzcendens feladata a bukott Róma és Bizánc után „harmadik Rómaként” (negyedik Róma már nem lesz – ahogy ezt már az 1520-as években Filofej szerzetes hangsúlyozta) visszavezetni a bűnös és elfajzott világot Krisztus igaz útjára, s ennek megvalósításához minden világi eszköz megengedett, minthogy a transzcendens cél felülír minden e világi jogot és kötelességet.
Putyin, aki több ízben is elmondta, hogy az évszázad legnagyobb geopolitikai katasztrófájának a szovjet birodalom összeomlását tartja, afféle nukleáris teokráciát, egyfajta ortodox atomhatalmat fenntartva céljai érdekében nemcsak a pravoszláv egyházat instrumentalizálja, hanem a ködös, ősi, misztikus múlt világába képzelt vallási gyökereket is. Egy 2005 áprilisában elmondott beszédében azt hangsúlyozta, hogy Oroszország a Kijevi Rusz örököse, s a metafizikai értelemben stratégiai jelentőségű Krímben „minden a közös történelmünket és büszkeségünket zengi. Itt található az ősi Kherszonészosz, ahol I. Vlagyimir nagyfejedelem megkeresztelkedett. Az ortodoxia felvételének spirituális hőstette forrasztotta egységbe Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország népeit”, s erről a szakrális helyről nem lehet lemondani, hiszen ez épp olyan, mint a zsidóknak és az araboknak a jeruzsálemi Templom-hegy. Timothy Snyder cseppet sem visszafogott iróniával a putyini okfejtést azzal tette teljessé, hogy „a Krím kereskedelmi hely volt, a pogány vikingek és zsidó kazárok olvasztótégelye.”
Az orosz ortodoxiát felhasználó geopolitikai üzenet egyértelmű: a vallási-transzcendens irányultságú politikai szándék nem időhöz kötött, hanem örök, s Oroszország mindenkori uralkodójának kötelessége, hogy a szent cél beteljesedéséig felvegye a harcot a bűnös világgal.
A béke csak látszólagos, taktikai csupán, s legfeljebb újabb erőgyűjtésre szolgál. Ilyen erőgyűjtés volt, amikor a Nyugat kitörő lelkesedéssel köszöntötte Putyin első ciklusát, benne remélve a keleti demokrácia messiását. S míg a világ boldogan tolongott Putyin előtt, minden galádságát elnézve, a ravasz KGB-s tiszt a régi rutinnal kihasználta a kedvező szélcsendet, hogy a legnagyobb titoktartás közepette kifejlessze a kiberháború teljes arzenálját, amelyben Oroszország ma kétségtelenül a legerősebb nagyhatalom.
A vallás politikai erőforrássá vált, Ukrajna lerohanása a Jó és a Rossz üdvtörténeti konfrontációjává. A „különleges hadművelet” valójában Szent Oroszország területén zajlik, amely nem „vesztfáliai állam”, hanem szellemi-misztikus tér, az egyedül igaz ortodox kereszténység szent tere, ahol „testvérháború” zajlik (a Szovjetunió is mindig testvéri segítséget sietett nyújtani), s ahol a fronton bekövetkezett halál szakrális-áldozati cselekménynek minősül. A gyakorta használt Gayropával (a meleg, „gay” és az Európa szó összevonásából), azaz a velejéig bűnös és végórája felé közeledő nyugati világgal szemben spirituális egységnek számító Russzkij Mir (orosz világ) szinkretista vallási keveredés, keresztényekkel, muszlimokkal (pl. csecsenek) vagy akár sámánistákkal (burjátok), amelynek oszthatatlan integritásként fizikai határai nincsenek, csak egyre bővülő spirituális kiterjedése. Vagy ahogy 2016 novemberében Putyin a National Geographic Society moszkvai díjátadóján viccesnek szánt komolysággal megjegyezte: „Oroszország határai sehol sem érnek véget.”
Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy Ferenc pápa küldöttségében nem kapott helyet az a Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa elnöke, aki a véres háború vallási legitimációja miatt kemény kritikában részesítette Kirillt, hangsúlyozva, hogy az ilyen cselekedet minden hívő emberre sokkolóan hat.
Ferenc pápának és a Nyugatnak a továbbiakban szem előtt kell tartania, hogy a szent háborúk, a dzsihádok nem szoktak kompromisszummal véget érni, a Jó és a Rossz között ritkán születik konszenzusos megállapodás, legfeljebb stratégiai időhúzás.
A békemisszió célját ennek megfelelően kell(ene) átgondolni és kialakítani, naivitástól mentesen, s elkerülendő a történelem sosem várt, de rendre bekövetkező, kiszámíthatóan meglepetésszerű visszaköszöngetéseit.
Mert a Jó és a Rossz e világi küzdelmében nem ez a harc lesz a végső.
Megjelent a Népszava Szép Szó mellékletében 2023. május 7-én.
