A „táplálkozás rendje” (Le Goff) nem csupán az étkezési szokásokról tanúskodik, hanem vallási és civilizatorikus magatartásokat és konvenciókat is megjelenít. Korántsem véletlen, hogy a középkor a barbár és keresztény kulturális modell jelképeként megkülönböztette a „barbár” és a „keresztény” étkezési szokásokat. Habár a keresztény jól tudta, hogy „Az étel a gyomorért van, a gyomor az ételért”, de tisztában volt Pál apostol sorának folytatásával is, hogy tudniillik az „Isten azonban az egyiket éppúgy romlásra adja, mint a másikat” (1Kor 6,13).
Nem véletlen, hogy már a görögöknél és rómaiaknál is az étkezési szokások kulturális és politikai keretbe ágyazódtak. Arisztophanész az Akharnaibeliekben annak ad hangot, hogy „barbárnak az csupán az ember, ki legtöbbet bír enni, inni”, s az sem véletlen, hogy például a Historia Augusta életrajzai között gyakran jelenik meg a rómaiak étkezési szokása. Jellemző például, hogy Iulianus császárt, az aposztatát (hitehagyó) egyebek mellett az étkezési rendjével próbálták lejáratni, azzal vádolva őt, hogy osztrigát, kagylót, különféle halakat és szárnyasokat eszik, jóllehet mindez hazugság volt, minthogy mértékletesnek számított, beérte a zöldségekkel, a babbal, gyümölcsökkel, s ha ajándékba kapott nyulat vagy süldő malacot, azt több napon át fogyasztotta, s még el is ajándékozott belőlük.
Míg a hús a hatalom és az erő jelképe volt, a keresztények legfontosabb étele a kenyér, a bor és az olaj (mind szimbolikus jelentést hordozott), s a remetéket követően a szerzeteseknek leginkább a különféle füveket, gyümölcsöket, s a saját készítésű tejtermékeket ajánlották (vesd össze például trappista – Trappista Rend, Ordo Cisterciensium Reformatorum). A kereszténység hamar szabályozta az agapék (szeretetlakoma) rendjét. Az I-II. sz.-i „étkezési szeretetmegnyilvánulásokat” követően, amikor még a testvéri együvé tartozás, a szentírási felolvasás, a himnuszok éneklése, a szegények támogatása, az adománygyűjtés és az ajándékozás volt a legfontosabb, egyre inkább elszaporodtak a mértéktelen mulatozások, így aztán zsinatok korlátozták, később betiltották az agapé elszabadult, társas mulatozásba torkolló gyakorlatát (laodiceai zsinat, 360-370; III. karthágói zsinat, 391; II. trulloszi zsinat, 692.)
A VI. századtól használatos bűnbánati könyvek a jó és igaz keresztények által elkerülendő szokások és magatartásformák között említik, s egyenest barbár-pogány szokásnak minősítik a halott búcsúztatását követő hatalmas lakomákat, „mintha az elhunyt helyett is enni kellene, s mintha csak ezen múlna az üdvözülése.” A barbárok, akár a farkasok, degeszre zabálják magukat, ezzel szemben a keresztényeknek a kenyér, a bor és az olaj mellett zöldségek párolását és pirítását javasolják. Szent Ágoston mesterére, Szent Ambrusra visszaemlékezve írja, hogy „beszéde Isten gabonája javát, olajad örömét és borod józan ittasultságát adta serényen a népnek (Confessiones V,13), s ugyancsak Szent Ágoston az, aki egyik beszédében (PL, 46. col. 835.) a kenyér előállítása és az ember alakulása-formálódása közötti metaforikus azonosságot írja le.
A kereszténység számára a mértékletesség eszményével szembeni mértéktelenség (gula, mohóság, falánkság) káros és istentelen hatásáról tudós munkák egész sora született. Mindenesetre árulkodó, hogy 816-ban Aachenben felülvizsgálták a rendházak fejadagját, amit a pápai udvar „szertelennek” minősített.
S sokat elárul az 1059-es lateráni zsinat állásfoglalása, amely határozott ítéletet mondott a keresztényitől eltérő barbár étkezési szokásokról, az „inkább küklopszok falánkságához, mintsem a keresztény mértéktartáshoz igazodó” étkezésekről.
Hosszan lehetne a fentiekről szólni, s ha valakit részletesebben érdekelnének az elmondottak, jelentős mennyiségű, korszerű idegennyelvű szakirodalmat találhat, komoly középkori mentalitástörténeti kutatásokat etc.
Én viszont most megismételném a fenti sorok egyikét: barbár-pogány szokásnak minősítik a halott búcsúztatását követő hatalmas lakomákat, „mintha az elhunyt helyett is enni kellene, s mintha csak ezen múlna az üdvözülése.”
Mindezek csak azért jutottak most az eszembe, mert olvasom, hogy az Orbán házaspár közvetlenül azután, hogy lerótta kegyeletét XVI. Benedek pápa ravatalánál, kihajtatott Ostiába, és a szó legszorosabb értelmében beette magát egy luxusétterembe. Itt az elkattintott fotók tanúsága szerint degeszre tömték magukat, inkább a „küklopszok falánkságához, mintsem a keresztény mértéktartáshoz igazodva” polippal, homárral, articsókával, különféle tengeri ínyencségekkel, de volt ott előételnek kagyló, nyers hal, volt katalán homár, articsókás moscardini, halpástétom, miegyéb.
Ugyanakkor rettenetesen izgatott vagyok, hogy Orbán a tengeri falatokkal kisámfázott hasával vajon tett-e egy sétát az étterem mögötti Ostia Anticán, az ókori Róma kereskedelmi központjában, a homok alatt megőrződött és nagyon jó állapotban fennmaradt ókori városban, ha nem is annak viszonylag épségben megőrződött színházában, miért is ment volna oda, de legalább az ugyancsak fennmaradt étkezdékben, kocsmákban. Mert ha járt volna ott, éppen a szakrális épületekről megtapasztalhatta volna a város csodás és kultúrájában lenyűgöző kozmopolitizmusát, a sok Mithras-szentélyt, a keresztény bazilikát, vagy az I. századi zsinagógát.
Bédekkerként pedig használhatta volna ehhez a sétához Spiró György Fogság című nagyszerű regényét.
Tanulságos évindító lehetett volna mindez Orbán számára.
Igaz, azt is olvassuk az evangéliumban, hogy „nem az teszi (az embert) tisztátalanná, ami bemegy (az emberbe), hanem ami kijön belőle” (Mt 15,11).
De ebbe már jobb is nem belegondolni…
Amúgy tényleg fel nem foghatom, miért volt oly fontos a pápa ravatala után elrohannia egy tengerparti luxus étterembe, hogy mindenféle ínyencséget összezabáljon. Orbán rengeteget megy Rómába, szeret a bezárt templomok lépcsőin üldögélni és államügyekről diskurálni, az ilyen luxusfalatozásokra bőven nyílna máskor is mód. Ráadásul Ostia Rómától közel 30 km-re van, miért kell oda sleppestől kihajtatni. Éltem Rómában, el lehet hinni nekem, ott is akadnak jobbnál jobb és drágábbnál drágább éttermek. De nem, ravatal után uzsgyi a tengerpart, s mindent bele, hadd kattogjanak a fényképezőgépek. A magamutogató tahóság és a kínos, komikus és szégyenteljes parvenüség egyvelege: üzenet haza, hogy ő mindent megtehet, neki minden megadatik, őt ott nem terheli infláció, nem a tanárok pénzéből kell gazdálkodnia, a repülőgép járatát sem törlik, s mindezt egy farmernadrágban, mert ő ugyanolyan, mint mi, s ez gondolattalanul elringatja a rajongótáborát. Pont úgy, ahogy Szijjártó imádja a repülőből való kilibbenős fotókat: tök mindegy, épp hova megy, talán már ő maga sem tudja, de a hírekben jelenjen meg sok-sok ország, amely a magyarok 99,9%-ának garantáltan elérhetetlen, kizárólag nekik és az ő végbelükbe bebútorozottaknak, idehaza takony-nyál összefolyik, benne látja a fideszes csápoló önmagát, míg vár a vonatra vagy az autóbuszra, míg rohan a Tescóba, mert épp olcsóbb a disznósajt, nekik sikerült, Viktornak és Péternek, nekem nem, de ez majdnem olyan, mintha én tömném a képembe a polipot, s én landolnék kimondhatatlan nevű országok repterein, sőt, egészen olyan, úgyhogy maradjon ez így még vagy százötven évig.
Vajon mondta-e a tengerparti luxus étterem séfjének Orbán, mielőtt befalta volna a polipot, a katalán homárt, az articsókás moscardinit, a kagylót, a halpástétomot és egyebeket, hogy ember, most jöttem a templomból, egyenest a pápa ravatalától?
A szerző egymást követő Facebook-bejegyzései 2023. január 4-én.