Olvasom, hogy egy magyar dizőz, aki valamikor kiesett a Főhangmester kegyeiből, újra visszakuncsorgott az udvarba. Merthogy, úgy tűnik, kiesett egy időre a szerepből – talán fals hangot ütött meg, vagy a taktussal gyűlt meg a baja, fene se tudja. De most, a bűnbánó hangszínt megtalálva, hosszas könyökléssel visszaküzdötte magát a legfőbb zsűri előszobájába. És Orbán, aki biblikus szívvel képes vámszedőknek is megbocsátani, újra trónusához engedte a tékozló dívát. Mint valami keleti Pilátus, aki nemcsak mossa a kezeit, hanem egyúttal újra is osztja a szerepeket.
Most tehát minden jóvá lett téve: újra övé a fény, a hangtechnika, s a Mészáros & Mészáros tulajdonában lévő nemzeti füstgép.
A politikában minden a ritmusérzéken múlik. Lehet valaki elsőrangú énekes, ha épp akkor kezdi a dalt, amikor már régen lehúzták a függönyt, abból csak kínos danolászás lesz, a takarásban.
A politika ritmusa kérlelhetetlen. Mintha Krúdy írta volna: „Budán esik az eső, Pesten pedig hullanak a miniszterek.”
Tudok olyanról, aki 1945 márciusában (!) lépett be a Nyilaskeresztes Pártba. Szegény, úgy gondolhatta, hogy még elcsíp egy kis pozíciót – talán a kerületi kultúrcsoportban, vagy legalább valamelyik pártiroda portásfülkéjében. Azt hihette, a történelem majd visszakanyarodik érte, mint egy részeg utasért a taxis. Mindenesetre nem sokáig örülhetett a tagságnak.
De tudok olyanról is, aki 1988 legvégén (!) nyert felvételt az MSZMP-be – akkor, amikor a párttagság már csak annyit ért, mint egy szamizdat kiadvány a megyei tanács tárgyalóasztalán. Ekkor már az apparátusban csak a portás volt lelkes, és ő is csak akkor, ha túlórát kapott. Mire az illető megkapta a tagsági könyvet, már indulhatott is a Demokratikus Chartára, menteni a menthetőt. Mint a szobrász, aki még bronzba öntötte Lenint, de mint kiderült, titokban Bibót olvasott.
Volt, aki elindulva az összetartásra a munkásőr-egyenruhát a sarkon vetette le, mert pont idejében jött a hír, s indult sietős léptekkel az ellenkező irányba, hogy odaérjen a 17 órás misére. Odaért.
Így lesz ez a dizőzzel is. Most még csillog, mosolyog, rezegtet, rezonáltat, megtámaszt, hajlít, csúsztat (glissando), díszít, öblös szólamokat dalol a nemzeti harmóniáról. De tizenegy hónap múlva, amikor a politikai alapzat megroppan, egyszeriben ellenállóvá fog nemesedni. Majd elmeséli egy késő esti talkshow-ban, hogy ő volt a hang, aki a hangtalanok nevében énekelt. Hogy minden refrén mögött ott lappangott a passzív rezisztencia. Hogy a hajlításai kódolt szabadságharcos gesztusok voltak. Hogy minden hajlítása egy pici orgazmusa volt a barikádharcnak. Hogy az autokráciát bomlasztó nemzeti sanzonjaiban kódolt ellenállás rejtőzött, csak túl intelligens volt hozzá, hogy időben leleplezzük.
Ez az ország tele van utólagos hősökkel. Olyanokkal, akik előbb nyaltak, aztán hazudtak, végül emlékiratot írtak. Mindig mások alatt ég a föld, de ők valahogy mindig a peremén ülnek, megfigyelőként, ellenállóként, halk, belső bomlasztóként – és természetesen rosszkor csatlakoztak, de csak azért, hogy leplezzék a rosszat.
Egy biztos: a történelem nem ismétli önmagát, ámde parodizálja – és ehhez olykor elég egy mikrofon, egy jól megválasztott hangnem, és egy kétségbeesetten kicsiholt mosoly.
Mert nálunk nem csak a múltat írják újra – a jelenhez is mindig jár egy helyesbítés.
A történelem meg bólint, mint aki már látta ezt az epizódot.
És a temérdek dizőz énekel tovább.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. június 11-én.
A szerkesztő megjegyzése
„Kevesen voltunk, sokan maradtuk” – állítólag ezt Bukarestben is elmondta Tito, a volt partizán. A mondás minden bizonnyal Garibalditól százmazik.
