Harrach Péter a Facebook oldalán néhány perces videót osztott meg, amely míves formában, vizuális módon számol be arról, milyen is az igazi, az eredeti, a legvalóságosabb Európa. Nem arról kívánok most élcelődni, hogy a szöveget felolvasó narrátor Hésziodosz helyett „Hészoidosz”-t mond, bizonyára nyelvbotlás, semmi egyéb, van ilyen, ám Hészoidosz marad Hésziodoszból az alkotást kísérő írott szövegben is, vagyis a következetességre aligha lehet panasz.
Az összeállításból többek között megtudni, hogy Európa nem Brüsszel, nem pénznem és nem egy központi bank. Nem határok nélküli gyarmat, nem az ízléstelenség és nem az „ál-művészet” földrésze, továbbá „nem az elvontság torz világa, hanem a képzőművészeté”, benne „Pompej (helyesen Pompeji) freskói”-val, a keresztény építészettel és a „keresztény misztérium”-ot megjelenítő képzőművészettel.
Én a mai napra tekintettel ez utóbbi kettőhöz, vagyis Pompeji freskóihoz és a keresztény misztériumhoz kívánok parányi vizuális adalékkal szolgálni. Olyanokkal, amelyek valamiért kimaradtak a remek és tartalmas összeállításból. A megjelenített tárgykörben egy későbbi alkalommal szívesen hozok írott anyagokat, irodalmi példákat is.
De most maradjunk a vizualitásnál.
Az első kép – ha már a pompeji falfestészet volt a fenti összeállítás egyik példája – Pompeji külvárosának egyik fürdőjébe vezet, ahol az öltöző (apodyterium) déli falán figyelhető meg az elegánsan egyszerű, cseppet sem hivalkodó kereveten egy hölgy két úr társaságában, amint hármasban kedvükre múlatják az időt az ókori Európában. Valóban, itt nincs jelen „az elvontság torz világa”, épp ellenkezőleg: a szabad idő felhasználásának formája a befogadó számára a maga képi konkrétságában jelenik meg, miközben a falfestmény szereplői számára, joggal remélhető módon, eljut a csúcsra és örvendetesen beteljesedik az idő eltöltésének ábrázolt és megképesített módja.
A következő kép a keresztény misztika kiábrázolásához kíván támpontot nyújtani. A meglehetősen gyakori ábrázoláson Jézus és legkedvesebb tanítványa, János meghitt és odaadó szeretetről tanúskodó, erős bizalomra épülő kapcsolatának egy pillanatát örökítették meg a középkor keresztény művészei: az egymást érintő és szelíden simogató kezek és a vállat átölelő meghitt gesztus az Istennel való egyesülésnek, az unio mysticának legbensőségesebb pillanatát vizualizálja. A jellegzetes ábrázolás gazdag értelmezései a szakirodalomban a teológiai gondolat ellenére sem vezetik el az érdeklődőt az „elvontság torz világának” rettentő bugyraiba és fertőjébe.Like this:
