Polt Péter végre eltűnt a magyar közéletből. Huszonegy éven át volt legfőbb ügyész: 2000 és 2006 között, majd 2010 decemberétől 2025 júniusáig. Ezután a hatalom alkotmánybíróvá, majd az Alkotmánybíróság elnökévé választotta. Ritkán fogalmazza meg önmagát egy rendszer ilyen tökéletes cinizmussal: a jogállam egyik legfőbb őrévé emelte azt az embert, aki két évtizeden át a hatalom büntetőjogi háborítatlanságáról gondoskodott.

Polt az elmúlt tizenhat év egyik legsötétebb és legkártékonyabb közéleti figurája volt. A NER gazdasági kedvezményezettjei vitték a pénzt; ő távol tartotta tőlük a következményeket. Mások közvagyont alakítottak magánvagyonná, ő az ügyészséget alakította politikai védőövezetté. A maffiaszerű állam ügyészségi helytartójaként szolgált: őrizte a kijáratot, miközben odabent kirámolták az országot.

Történelmi felelőssége ezért jóval súlyosabb annál, mint amit az eltűnt milliárdok összege kifejezhet. A pénznek van útja, számlaszáma, ingatlanfedezete, tulajdonosa és kedvezményezettje. Egy része felkutatható, zárolható és visszaszerezhető. A csalárd szerződések megtámadhatók, a jogellenes vagyonosodás feltárható, az elkövetők törvényes eljárásban felelősségre vonhatók.

Polt azonban ennél is értékesebbet dúlt szét: a törvény egyetemességébe, az ügyészség pártatlanságába, az állam erkölcsi komolyságába vetett bizalmat. Ezt nem lehet lefoglalni, majd visszautalni a költségvetésbe. A pénzügyi veszteség mérhető; a mentális pusztítás határai beláthatatlanok. A közpénz kifosztása egy ország jelenét szegényíti el. A jogba vetett hit felszámolása a következő nemzedékek erkölcsi világát mérgezi meg.

Polt legmaradandóbb műve egy társadalmi pedagógia. Azt tanította meg az országnak, hogy a törvény súlya az érintett politikai helyzetétől függ; hogy a jog lefelé gyors, fölfelé megfontolt; hogy a tisztesség könnyen baleksággá, a lelkiismeret hátránnyá, a hatalomhoz való hűség pedig jövedelmező szakmai erénnyé válhat. Egy egész nemzedék nőtt fel annak tapasztalatával, hogy a politikai rendszer csúcsán a következmények rendszerint elpárolognak.

Ez a pusztítás akár három-négy nemzedéken át velünk maradhat. A gyermek látja, hogy a szülő tisztességes munkából küszködik, miközben a megfelelő kapcsolatokkal rendelkező ember közvagyonból épít dinasztiát. A fiatal jogász azt tapasztalja, hogy a szakmai autonómiánál többet ér a politikai alkalmazkodás. A hivatalnok megtanulja, hogy a lelkiismeret kockázat, az engedelmesség karrier. A polgár végül levonja a rendszer által kínált következtetést: ostoba az, aki betartja azokat a szabályokat, amelyeket a hatalmasok büntetlenül kijátszanak.

Magyarország másfél-két évszázados tragédiája éppen ebben a mentalitásban ragadható meg. Újra és újra megjelennek azok a hivatalnokok, politikusok, jogászok, intézményvezetők és tollforgatók, akik szakmányszerűen rombolják azt, aminek védelmére felesküdtek. A jogász a jogot, a pedagógusvezető az oktatást, a kulturális potentát a közízlést, a gazdasági döntéshozó a közvagyont, a politikus a közmorált, a történész a történelmi tudatot kezdi pusztítani. Fizetést, rangot, kitüntetést és hivatali autót kapnak azért, hogy saját országuk intézményeit belülről tegyék hiteltelenné. Magyarországot gyakran éppen azok rombolják a leghatékonyabban, akiknek munkaköri kötelességük volna megvédeni.

Polt Péter e magyar hivatali ellenforradalom egyik tökéletes típusa. Működéséhez nem kellett ordítoznia, fenyegetnie vagy látványosan törvényt sértenie. Elég volt megfelelő pillanatban tétlennek maradnia. A hatalom számára ugyanis gyakran az a legértékesebb ügyész, aki pontosan tudja, mikor kell elveszítenie szakmai kíváncsiságát. Nem gyárt bizonyítékot, csupán nem keresi elég kitartóan. Nem tiltja meg az igazság kimondását, csupán megszüntető határozatok alá temeti. Nem szünteti meg a törvényt, csupán gondoskodik arról, hogy a megfelelő ajtó előtt elveszítse erejét.

Montesquieu szerint a hatalmat egy másik hatalomnak kell korlátoznia: le pouvoir arrête le pouvoir. Polt ebből láthatólag csak azt értette meg, hogy a jogot kell megállítani, mielőtt eljutna a hatalomig.

Magyarországon soha nem a feljelentési hajlandóság hiányzott. Ez a viceházmesterek országa, ahol sokan készséggel figyelik a másik ember ablakát, autóját, kukáját és politikai véleményét. Polt a feljelentések politikai kasztrendszerét teremtette meg. A kisember ügyében a gépezet készségesen működött; a hatalom közelében elbizonytalanodott a tényállás, elvékonyodott a bizonyíték, elhomályosult a hatáskör, végül pedig elfáradt maga a jog is. Alul megmaradt a feljelentési láz, felül megszilárdult a büntetlenség.

Az Európai Bizottság jogállamisági jelentései éveken keresztül rögzítették, hogy Magyarország képtelen volt hiteles eredményeket felmutatni a magas szintű korrupció kivizsgálásában és szankcionálásában. Polt ügyészsége eközben rendületlenül hirdette saját függetlenségét. Ez volt működésének talán egyetlen fikciója, amelyet valóban következetesen védelmezett.

A történelem jól ismeri a hatalom jogászának alakját. Andrej Visinszkij a sztálini Szovjetunióban politikai akaratot formált vádirattá. Josef Urválek Csehszlovákiában Milada Horáková és Rudolf Slánský koncepciós pereiben fordította le a párt ítéletét a büntetőjog nyelvére. Richard Nixon igazságügyi minisztere, John Mitchell az igazságszolgáltatás akadályozása miatt végül maga is börtönbe került. A korszakok, rendszerek és történelmi bűnök súlya eltérő. A hivatás elárulásának szerkezete közös: a törvény őre a politikai hatalom biztonsági emberévé válik, miközben továbbra is a pártatlanság ünnepélyes nyelvén beszél.

Polt esetleges büntetőjogi felelősségét független bíróságnak kell megállapítania. Politikai, közjogi és történelmi felelőssége már világos. A közhatalom ellenőrzésére rendelt intézményt a közhatalom menedékhelyévé tette. Hivatali tekintélyével legitimálta a szelektív igazságszolgáltatást, és két évtizeden át azt üzente az országnak: a törvény előtt mindenki egyenlő, ám a törvény nem jut el mindenkihez.

Most fel kell tárni a politikailag érzékeny ügyek teljes történetét. Ki állította le a nyomozásokat? Ki hagyta figyelmen kívül a bizonyítékokat? Ki rendelte el az eljárások megszüntetését? Ki fedezett kit? Kinek az érdekében veszítette el újra és újra az ügyészség szakmai kíváncsiságát? Az intézményi felelősséget is ki kell mondani. Egy ekkora rendszer kiszolgálásához egyetlen ember kevés; kellettek hozzá készséges vezetők, engedelmes beosztottak, karrierjüket féltő hallgatók és olyan jogászok, akik szakmai tudásukból gyártottak alibit saját lelkiismeretüknek.

Polt Péter eltávozott, a műve itt maradt. Itt él a lemondó legyintésben, a tisztességes ember szégyenében, a gazember magabiztosságában, a hivatali szolgalelkűségben és abban a közkeletű meggyőződésben, hogy ebben az országban következmények legfeljebb azok számára léteznek, akik mögött nem áll politikai védelem.

Az elrabolt pénz egy része talán visszaszerezhető. Az elrabolt bizalom csak évtizedek alatt, talán több nemzedék munkájával. A milliárdokat vissza lehet követelni attól, aki elvitte őket. A közmorált azonban nem lehet egy bírósági végrehajtóval hazahozatni. A jog tekintélyét minden egyes tisztességes döntéssel újra meg kell alapozni; a szétvert erkölcsi reflexeket generációról generációra, hivatalról hivatalra, intézményről intézményre kell újjáépíteni.

Ez Polt Péter legsúlyosabb történelmi bűne: nemcsak egy korszak ügyeit temette el, hanem a következő korszakok tisztességének esélyét is megrongálta. Politikai pályafutása véget ért. Az ország még sokáig fizetni fog érte.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. szeptember 2-án.