Pintér Sándor bejelentette, hogy betiltanák a drogok emlegetését „bizonyos művekben”. A nemzet fellélegezhet: eljött a pillanat, amikor a belügyminiszter végre átvette a kultúra fölötti uralmat is. Pintér – aki eddig csak mellékesen volt a közbiztonság, az egészségügy, az oktatás, a járványkezelés, a pedagógusbér-ígéretek és úgy általában minden magyar élethelyzet főhatósága – most a szellem világára tette rá a kezét, mintha csak egy újabb szervezeti egység lenne a tárcája alá tolva.

Ideje létrehozni a Nemzeti Hermeneutikai Minisztériumot: Pintér majd megmondja, mit gondolt a szerző, mielőtt gondolt volna bármit is, és hogy mit gondolhat egyáltalán minden szerző. A hatalom végre egységesen felügyeli a jelentést, megszűnik az értelmezés zavaró pluralitása, ez a régóta gyanús gondolkodáspárti túlzás és nyugtalanító szellemi szabadosság.

Mostantól nem azt kell olvasni, ami a szövegben áll, hanem azt, aminek a hatalom szerint állnia kellett volna. Így válik Pintér a jelentések legfőbb gondnokává: a metaforák csendőrévé, a szándékok prefektusává, a gyanús összefüggések felügyelőjévé. A hermeneutika többé nem disputa, hanem szabályzat.

És ha valaki kételkedne Pintér kulturális rátermettségében, gondoljon arra: ki más lenne alkalmasabb a jelentések tisztítására, mint az az ember, akinek szövegeiben a jelentés már évek óta opcionális? Pintér beszédei mintha Arisztotelész Peri hermeneiaszának negatív lenyomatai lennének: a forma megvan, csak a logosz hiányzik belőle.

Most pedig jön az új korszak, amikor minden olyan szó, amely a hatalom szerint zavart kelthet a lételméleti egyértelműségben, „közbiztonsági okokból” törölhető. A hermeneutika története így két korszakra hasad: Pintér előtt még volt jelentés – Pintér után már csak jóváhagyott jelentés létezhet.

És ha valaki nem érti, miért nem lehet többé leírni a „drog” szót, ne aggódjon: hamarosan megjelenik az új alaptankönyv, a Pintér Sándor Által Előzetesen Engedélyezett Jelentések Kánonja, amelyből a diákok megtanulhatják, hogyan kell helyesen értelmezni: múltat, jelent, jövőt és mindazt, aminek a helyén valaha a gondolkodás volt.

Íme a hevenyészett, de Pintér Sándor Hermeneutikai Főhatósága által minden bizonnyal azonnal lefoglalásra kerülő művek jegyzéke, amelyet a Készenléti Szabad Értelmezési Terrorelhárító és Késznézeti Osztag (KSZETKO – közkeletű nevén: Késznázik) fog a könyvtárak mélyén értelmezésbiztonsági ellenőrzéseknek alávetni, beleértve a polcokat, az olvasókat és minden gyanúsan működő gondolkodói agyállományt.

Az első körben azonnal elkobzandó művek listája:

Homérosz: Odüsszeia: Helené nepenthéje: egyiptomi eredetű, borba kevert bódító, „varázsos szer”, „fájdalom- és haragűző, mely feledést hoz a bajra”. Valós gyökér: ópium + mandragóra + hasonló keverékek, amelyekről az egyiptomi papiruszok is tanúskodnak. Kirké varázsitala, hallucinogén szer, amely elhomályosítva az értelmet, a társakat disznókká változtatja. lótuszevők (Lotophagoi) felejtést előidéző drogja. Narkotikus–euforizáló növény (nyugat-mediterrán mézes-mákféle vagy ópiummák), amely felejtést és apátiát okoz.

Homérosz: Iliász: A mák (mékón) a műben több helyen szerepel: a szépség, az alvás és a halál határát jelöli.

Hérodotosz: Görög-perzsa háború – A szkítákra vonatkozó leírásában a „füstfürdők” valójában rituális kannabisz-sátrak, ahol a gőzt belélegezve „úgy üvöltenek örömükben, mintha lakodalomban lennének”. Ez az egyik legrégibb európai kannabiszleírás.

Euripidész: Medeia mérgei, a mák, a beléndek, a datura és a mandragóra, amelyeket a kortárs gyógyítás-kultúrája is ismert. Bakkhánsnők: A bakkhánsnők eksztázisa gyakran értelmezhető pszichoaktív bor + rituális növények kombinációjaként.

Platón: Lakoma – A bor itt nem pusztán ital, hanem tudatmódosító közeg: a „mérsékelt részegség” filozófiai inspiráció.

A delphoi jósda – Diodórosz, Plutarkhosz utalnak arra, hogy a Pythia jóslatait és az eksztázist földgázok vagy füstök idézik elő.

Plinius Természetrajza – az ópiátok legfontosabb antik leírásai: altató, fájdalomcsillapító, euforizáló, néha halálos dózisú mákgyanta.

Vergilius: Aeneis – Dido és az itáliai varázslónők bájitalai gyakran tudatmódosító, eksztatikus gyógynövények alapján készültek. A római mitikus orvoslás és szellemidézés is gyakran használ altató füveket. Vergilius: Az aranyszamár: A főhős szamárrá változtatását egy hibásan használt hallucinogén-átváltoztató kenőcs okozza. A mű tele van antik varázsitalokkal, afrodiziákumokkal, narkotikumokkal, amelyek a kor görög és latin „mágikus papiruszainak” világát tükrözik.

Biblia

Mandragóra (דּוּדָאִים) – dudáim 1Móz 30,14-16; Énekek 7,14 – A mandragóra az ókori Közel-Keleten termékenységet, erotikus vágyat és bódulatot okozó növényként ismert. Ezzel a Biblia az egyik legrégebbi afrodiziákum-leírást tartalmazza.

A bor (יַיִן ) – jajin; οἶνος – oinosz mint tudatmódosító szer: Noé lerészegedése (1Móz 9,20-25); papok és próféták részegsége, ital mámorító hatása (Ézs 28,7); a bor mint fájdalom- vagy lélekcsillapító (Péld 31,6-7);

A tömjén (לְבוֹנָה – levonáh), a mirha (מֹר – mor) és az üröm ((לַעֲנָה – laanáh) pszichoaktív hatású füstölők (2Móz 30,34-38): a szent füstölőszer összetevői: tömjén, sztakté, ónüx, galbanum (חֶלְבְּנָה – chelbenáh) – mind aromás, gyakran enyhén euforizáló vagy érzékszervi hatású anyagok. A templomi füstben látomást lát a próféta: alterált tudatállapotot hordozó közeg (Ézs 6)

Keserűfüvek, hallucinogén-közeli növényi mérgek: Epét és ecetet adnak Jézusnak (Mt 27,34) – A „bor epekeverékkel” (gall, posca) valószínűleg egy keserű, altató hatású növényi kivonat (mirha vagy üröm). A római kivégzések előtt gyakran adtak fájdalomcsillapító–bódító italt; mérges szőlő és keserű bogyók (5Móz 32,32) – növényi toxikus–narkotikus szereket jelölhetnek.

Varázslás: A pharmakeia eredeti jelentése: gyógynövényekkel végzett bűbáj, mérgező vagy bódító szerek használata. A keresztény iratok ezzel jelölik a varázslás és a bódító szerek keverékét. (Jel 18,23; Gal 5,20)

Shakespeare

Romeo és Júlia: A reneszánsz egyik legfontosabb „drogjelenete”: Lőrinc barát altató-narkotikus főzete, amely negyvenkét órán át tartó katalepsziát idéz elő. A drog a cselekmény kulcsa, nélküle a tragédia szerkezete felborulna. A kor orvosai valós növényt ismertek fel benne: beléndeket, ópiumot és mandragórát tartalmazó keveréket. Othello: Jago utal rá, hogy a szerelem és féltékenység érzelmi világát varázsszerekkel, hallucinogénekkel lehet megbolygatni. A „poppy and mandragora” említése a korszak narkotikum-kultúráját tükrözi. Hamlet: A darab több helyen utal altatókra, ópiátokra és narkotikus mérgekre. A király halálát okozó mérgek között a reneszánsz herbáriumok narkotikus kivonatokat azonosítanak.

Machiavelli: A mandragóra – A mű címe maga a drog: a mandragóra (hallucinogén, altató, afrodiziákus hírű növény) köré épül a darab egész cselekménye.

Boccaccio: Dekameron: több novella utal „álomhozó szerre” vagy „bódító főzetre”, amelyet szerelmi cselszövésekhez használnak. Ezek jellemzően ópiumos altatók vagy mandragórás szerek

Aretino erotikus művei: részletesen írnak korabeli erotikus „bájitalokról”, amelyek valójában ópium–mandragóra hangtalanító és tudatmódosító keverékek.

Charles Baudelaire: A mesterséges mennyországok – Az ópium és a hasis esztétikai és pszichológiai hatásainak elemzése. A drog mint „mesterséges mennyország” jelenik meg.

Thomas de Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai – A modern drogirodalom alapműve. A szerző részletesen ír az ópium eufóriájáról, majd a függőség pokláról, a tudat módosulásáról és az emlékezet széthasadásáról.

Bulgakov: Morfium – A szöveg a függőség lélektani leépülését tárja fel, az orvos főszereplő lassú süllyedését.

Huxley: Az észlelés kapui – Esszé a meszkalinról és a tudat tágításáról. Huxley részben lelki-filozófiai, részben fenomenológiai megközelítést alkalmaz; a könyv az LSD-kultúra egyik alapító szövege lett.

Huxley: Szép új világ – A szoma mint államilag előírt, társadalmi kontrollra használt drog: a szer nem önpusztító, hanem totalitáriusan „jóléti” funkciójú.

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére – A hallucinogének – az LSD-mozgalom egész szimbolikájával együtt – és a gyógyszeres szedáció a hatalom–ellenállás dinamikájának meghatározó mechanizmusai.

És persze a magyar szerzők (kortárs szerzőket nem említek, nehogy éjszakai, különleges intézkedés keretében végrehajtandó házkutatásban részesítse őket a KSZETKO.

Kosztolányi: Esti Kornél, publicisztikák, elbeszélések – Ópiumos altatók, kloroform, korabeli „patikaszerek” mint modern tudatmódosítók.

Krúdy Gyula: Szindbád – Alkohol mint drog.

Csáth Géza: A varázsló halála; Egy elmebeteg nő naplója stb. – teli a különféle tudatmódosító szerrel

Bodor Ádám: Sinistra körzet – Szedatívumok, altatók, mérgek mint a hatalom kémiai politikája.

Térey János: A Nibelung-lakópark – Kokain, alkohol és gyors hatású szerek, a budai vállalkozó-arisztokrácia drogkultúrája.

És sorolhatnám még hosszasan. Voltaképpen kit is lehet majd olvasni?

A Pintér Sándor vezette Hermeneutikai Minisztérium szerint a válasz egyértelmű és megnyugtató: minden olyan mű szabadon olvasható, amely nem tartalmaz gondolatot, értelmezést, metaforát, összefüggést, továbbá nem idéz elő semmiféle szellemi mozgást az olvasó koponyájában. Vagyis olyan könyveket, amelyek nem utalnak semmire, nem sugallnak semmit, nem kérdeznek rá semmire, és nem adnak választ semmire. Olyan szövegeket, amelyek kizárólag a papír jelenlétét közlik, a tartalom nélkülözhetőségének ünnepével, illetve minden olyan művet, amelyből szakértői értékelés szerint még hosszas olvasás után sem derül ki, hogy miről szól, vagyis „Interpretációmentes Tartalomtermék” (IMT).

A jövő irodalmi kínálata így marad gazdag és sokszínű, hiszen továbbra is szabadon hozzáférhető lesz a teljes kormányzati sajtótermés, valamint a tankönyvnek álcázott brosúrák. A minisztérium a helyzet átláthatósága érdekében új pecsétet is bevezet: „Gondolatmentes, jóváhagyott olvasmány – Pintér Sándor Hermeneutikai Miniszter ajánlásával.”

A szerző Facebook-bejegyzése 2025. november 26-án.