Ha Virginia Woolfnak igaza van, miszerint a barátainkon keresztül saját magunkat mérjük meg, akkor Orbán igyekezete érthető, ha a Vatikánnal szeretné önmagát egy társaságban tudni. A Vatikán részéről ennek a fordítottjáról viszont már messze nem vagyok meggyőződve.
„Ketten maradtunk a béke pártján: Magyarország és a Vatikán. A társaságra nem lehet panaszunk, de komoly következményekre kell számítanunk” – mondta büszkeségtől dagadó kebellel, s hallgatóságának kitörő lelkesedésétől kísérve Orbán Viktor az évértékelő beszédében.
Örült ott mindenki, s a hallgatóság elégedetten nyugtázta az aranyszájú szónok szavait, mert ha ő mondja, akkor az úgy is van, akár utólag is bele lehetne szerkeszteni a Szentírásba, mivel ez az Igazság maga. S persze nyugodtan gondolhatja pontosan így mindezt a nagyérdemű publikum, ha a vonatkozó összefüggést tekintve (is) híján van minden elemi tudásnak és információnak.
Mert meglehet, Orbán nem panaszkodik a Vatikán társaságára, ez nagy dolog, legyen is erre büszke és becsülje meg magát mindezért Szent Péter, Krisztus nyájának pásztora, valamint örököse, Ferenc pápa és vele az egész vatikáni udvartartás.
Csakhogy félő, Ferenc pápa és a Vatikán nem biztos, hogy Orbánhoz hasonló panaszmentes kedélyességgel és a Várhegy urához fogható büszkeséggel emlékezne meg a magyar miniszterelnöknek és fényességes udvartartásának társaságáról.
Ebben az összefüggésben csak néhány megjegyzést tennék (lehetne persze sokkalta többet is), hogy Orbán kissé felfuvalkodott kijelentését mérlegre tegyük.
2020. január 4-én Antonio Spadaro olasz jezsuita, a Vatikán félhivatalos lapjának, a „La Civiltà Cattolica” című nagymúltú folyóiratnak a főszerkesztője a „törzsi katolicizmus” perverzitásáról, az egyház feladatáról, valamint az egyházaknak a politikával való összefonódásáról írott nagyívű tanulmányában egyetértőleg idézi Paul Elie-nek, a Georgetown University munkatársának egy írását, amelyben – egyebek mellett – a szerző Ferenc pápát szembeállítja az úgynevezett „erős emberekkel”, Donald Trumppal, Hszi Csin-pinggel, Putyinnal és Orbán Viktorral, akik „megvetik a fékeket és ellensúlyokat, a független sajtót és minden más olyan erőt, amelyek megkérdőjelezhetik a hatalmukat.” Ebben az értelemben – folytatja Elie – Ferenc pápa erős ellenfélként lépett fel, hiszen már Assisi Ferenc nevének fölvételével épp az „erős” jelleg kritikátlan propagálásával ellentétben „a szegények alázatos védőszentjének emlékezetét idézte meg.”
Vagy emlékezzünk Ferenc pápa tavalyi budapesti látogatásának egyik fontos pillanatára, amikor a hazai katolikus egyház püspökeivel találkozva, igencsak célzatos módon arra hívta fel a figyelmet, hogy „a vallási hagyományok öltözete mögött ott rejtőzködhet megannyi sötét oldal”. A magyar püspökökhöz fordulva hangoztatta, hogy „nem a struktúrák bürokratikus irányítása, nem előjogok és előnyök keresése” a feladat, hanem hogy „lángolóan szeressétek az Evangéliumot”. Végül különös hangsúllyal említette meg, hogy „mindenki a maga identitásához ragaszkodik, de ez soha nem lehet oka az egymás iránti ellenségeskedésnek és lenézésnek”.
De hogy mi, magyarok valóban büszkék lehessünk a jó társaságra, a jó társaság viszont kevésbé ránk, utaljunk a Vatikán fent idézett félhivatalos lapjának ez év január 21-én, vagyis alig egy hónappal ezelőtt megjelent friss írására David Hollenbachnak, a neves jezsuita teológus professzornak a tollából, amelyben az olvasható, hogy „Oroszország Ukrajna elleni halálos áldozatokkal járó háborúját Putyin elnök indította el, Kirill pátriárka, az orosz egyház fejének határozott támogatása mellett”. Az írás beszámol arról, hogy az orosz háború az alapvető emberi jogok és a nemzetközi szerződések figyelmen kívül hagyásával zajlik: etikai szempontból Oroszország sérti a jus ad bellum (a háborúhoz vezető erkölcsileg releváns okok szabályozása) és a jus in bello (a fegyveres konfliktusban résztvevő felek magatartásának szabályozása) elvét.
A jezsuita teológus felhívja a figyelmet, hogy egyfelől Putyin Ukrajnáról folyamatosan, mint ősi orosz területről beszél, a két nép azonosságát emlegetve, másfelől Kirill pátriárka a putyini szólamoknak és stratégiai kívánalmaknak megfelelően harcászati arzenállá átalakított vallási garanciákkal igyekszik ellátni Putyint. A pátriárka ennek megfelelően hangsúlyozta, hogy az ukránok „Szent Oroszország népe” (az Orosz Föderáció Fegyveres Erőinek Székesegyházában tartott liturgia alkalmával elmondott beszéd, 2022. április 3.), s légiesen szárnyaló homíliában igyekezett nyomatékosítani a háború szent, „metafizikai jellegét”, amelynek lényegét a dekadens Nyugattal szembeni „örök pravoszláv” transzcendens kötelezettség teszi ki (Beszéd a Megváltó Krisztus székesegyházban, 2022. március 6.) Mindenesetre a dekadens, romlott és a végső pusztulás útján vonagló Nyugat elleni transzcendens orosz elköteleződésből – csak halkan emlékeztetnék – néhány évtizeddel ezelőtt mintha Magyarországnak is tartós ideig kijutott volna, még akkor is, ha a Várkert Bazár közönségének szelektivitásra hajlamos emlékezetére épp az örök felejtés, a hűbéri elköteleződés és a számos privát érdekeltség kiváltotta politikai amnézia homálya ereszkedik alá.
Ha Virginia Woolfnak igaza van, miszerint a barátainkon keresztül saját magunkat mérjük meg, akkor Orbán igyekezete érthető, ha a Vatikánnal szeretné önmagát egy társaságban tudni. A Vatikán részéről ennek a fordítottjáról viszont már messze nem vagyok meggyőződve.