Gábor György: Orbán és a „budai úrigyerek”

Sokkal többről van itt szó, mint amit első pillantásra gondolnánk.

A történelem tele van példákkal arra, hogyan válik egy földrajzi helymeghatározás morális ítéletté, sőt vádirattá. A „budai úri gyerek” toposza csak a legújabb példája egy ősi beidegződésnek: annak az elvnek, hogy az ember értéke, erkölcse, politikai megbízhatósága vagy „nemzethez tartozása” nem tettei, hanem lakóhelye, származása, a környezetbe való „túldeterminált” beágyazottsága alapján ítélhető meg.

Volt, amikor mindezt még tudományos kérdésnek tekintették: Hippokratész szerint az éghajlat meghatározza az ember testi és lelki alkatát; Arisztotelész szerint a hideg égövi népek bátrak, de szellemileg gyengék, a keletiek szellemiek, de gyávák, s csak a görögök képesek uralkodni, mert a térségük ezt teszi lehetővé. Montesquieu A törvények szellemében úgy véli, hogy a forró égöviek gyávák, a hideg égöviek bátrak. Ez a törvényeknek, az erkölcsnek és a szabadság szeretetének forrása. Tacitus a zsidók városnegyedeit erkölcsi és fizikai fertőhelyeknek láttatta. Az athéniak szerint a boiótok békés, de buta és műveletlen népség. A firenzeiek a pisaiakat és a sienaiakat babonás, sötét, naiv embereknek tartották. A szicíliaiak a 19–20. században a közbeszédben maffiózók, folyamatos vérbosszúra kész, babonás emberek voltak, különösen az északi olasz és amerikai sajtóban. A skótok az angolok szemében civilizálatlan, bosszúálló, vad hegyi népként (Highlander) jelentek meg. Az ír bevándorlókat a 19. századi Angliában alkoholista, alsóbbrendű katolikusoknak tekintették. A lengyel bevándorlók a 2000-es évek Nagy-Britanniájában kulturálisan barbár, olcsón dolgoztatható tömegeknek számítottak.

A budapesti józsefvárosiakat (VIII. kerület) a magyar közbeszéd gyakran a „cigány bűnözés” sztereotípiáival kapcsolja össze. Az 1924. március 27-i Új Barázda így ír egy tőzsdéző zsidó üzletemberről: „…aki a pesti zsidónegyedből indult el, és csalások, sikkasztások, kíméletlen és embertelen tőzsdei ravaszságok útján harácsolta össze a milliárdokat…” A kiindulási hely itt is a „faji” karaktergyilkosság alapja. Ez a klasszikus geográfiai determinizmus: nem az egyén, hanem a hely fertőz. Újlipótváros lakói „nem igazi magyarok”, kozmopoliták, idegenszívűek; a Baranya megyei németek (svábok) egykor valamennyien náci kollaboránsok voltak; az Alföld parasztsága (vesd össze a két háború közötti magyar szociográfiai irodalmat) gyakran jelent meg a közbeszédben mint „elmaradott”, „babonás”, „műveletlen”, „szolgaságra termett”. A „budai úri gyerek” kifejezés nem új. A Rákosi-rendszer, majd a korai Kádár-korszak retorikai fegyvertára hemzsegett tőle. A burzsoá, az aranyifjú, a kulákgyerek, az úri ficsúr, a dzsentri – ezek mind ugyanannak az osztályidegennek a változatai voltak. Akit az állam megbélyegzett és benne láttatta a „nép ellenségét”.

Ha valaki történetesen Budán lakott, netán a Városmajorban vagy a Pasaréten, biztosan gyanús volt: erkölcsileg elferdült, politikailag megbízhatatlan, ideológiailag nevelhetetlen. A Rákosi-korszak egyetemi felvételijén ez mínusz pontokat jelentett. Az NDK-ban ennek megfelelője a bürgerliche Herkunft – „polgári származás” – volt: az ilyen diákokat évekre kizárták a felsőoktatásból.

A rendszer nem tette meg azt a szívességet, hogy cselekedetek, gondolatok, döntések alapján ítélkezzen: elég volt a cím, az utca, a panoráma. Az erkölcs nem a cselekedettől függött, hanem a kerületi bejelentőlaptól.

Orbán az utóbbi időben rendre használja a „budai úrigyerek” kifejezést, elítélő, gúnyos hangnemben. Ezzel nemcsak egyéni sorsokat minősít, hanem egy egész társadalmi réteget megbélyegez. A „budai” nemcsak földrajzi cím, hanem erkölcsi ítélet, nemzeten kívüliség, a néphez nem tartozás kódolt formája.

Ismerős? Az egész konstrukció az: nem azt nézem, mit teszel, hanem azt, hol nőttél fel, miben nőttél fel, és hova való vagy – ez a totalitárius beszédmód lényege.

Ez az egész – a „budai úrigyerekezés”, a Józsefvárosozás, a nyócker-bűnözés, a zsidónegyedezés – nem más, mint geográfiai determinizmus: az a felfogás, amely szerint a földrajzi származás véglegesen és módosíthatatlanul meghatározza az ember jellemét, erkölcsét, sőt politikai helyét is.

A 19–20. század fordulóján Friedrich Ratzel dolgozta ki a Lebensraum-elméletet, amely szerint a népek fejlődése és fennmaradása a számukra kijelölt „élettérhez” kötött. Ezt az eszmét a nácik vették birtokba, és ebből vezették le politikájukat, amely térségeket, népeket és kultúrákat tekintett „alacsonyabbrendűnek”.

Ez a mentális térkép a legrosszabb sztereotípiákra épül: leegyszerűsítő, ostoba és primitív kategóriákra, amelyek nem írják le a valós társadalmi rétegződést, legfeljebb a diktátor fejében és a hozzá hasonlók logikájában. És pontosan erre épít a vezér: abban bízik – elsősorban a vidék megnyerésének demagóg szándékával –, hogy a »néplélek« címkéjével elfedett előítélet-halmaz nyomán a többség fejében is ugyanaz a primitív mentális térkép rajzolódik ki.

Ez nem szociológia. Ez nem antropológia. Ez nem mikrotörténelem vagy helytörténet. Ez hatalmi agresszió, nyelvbe csomagolt kirekesztés.

A szerző Facebook-bejegyzése 2025. július 4-én.