Arisztotelésztől a zseniális Bahtyin elemezte középkori nevetéskultúrán és Bergsonnak A nevetésről (Le rire, Essai sur la signification du comique) írott munkáján át mondjuk az amerikai filozófus, Simon Critchley On Humor c. könyvéig a számos eltérő gondolat mellett valamennyi szerző azt hangsúlyozza, hogy a humor, a nevetés egyfajta önreflexió: magunkat nevetjük ki minden esetben, magunkat látjuk viszont komikus alakzatokban, vagyis minden esetben az emberi önreflexió embert megtartó képességéről van szó.

A humor és nevetés mindig a hivatalossággal, a hivatalos komolysággal szemben lép fel, a hivatalos világ pandantja, a félelmetes világé. A nevetés egyfajta szabadságharc, az erőtlenség és a kiszolgáltatottság ereje és embersége. A középkorban ezért virágzik a rituális nevetés, a saját dogmák, a saját rítusok, a fennálló vallási, politikai és erkölcsi értékek, normák és tilalmak kifigurázása, a társadalmi hierarchiák karneváli megsemmisítése. Önmagunk és mindig kizárólag önmagunk fonákjának, visszájának (l’envers) nyilvános felmutatása: ez jelenik meg a szerzetesi tréfákban (ioca monacorum), a szent paródiákban (parodia sacra), a húsvéti nevetésben (risus paschalis), a pünkösdi királyság gondolatában, a már Homérosznál megjelenő nevetséges istenek és középkori szentek gyülekezetében, a bohócok és bolondok megképezte világban, amelyekben a nevetés lényege önmagunkra és mindig önmagunkra való ráismerés.

Emberi és civilizációs alap, ahogy emberi és civilizációs alap, hogy sosem a másikon, mindig önmagunkon nevetünk. Szabadon, nem erővel, nem hatalomtól és fegyverektől megtámogatva, sosem az elesetten, sosem a megalázotton, sosem a szenvedőn, sosem a másikon.

Emberi és civilizációs alap: az emberi társadalom, kultúra és viselkedés antropológiai attribútuma, karakterisztikuma.

Amott vidám muzsika hangjaira önfeledten nevetnek, röhögnek, vigyorognak, még a saját gyermekeiket is bevonva a harsogó össznépi jókedvbe, derűbe és ünneplésbe. A nevetés és a lincshangulat boldog szimbiózisa. Nevetnek a koporsóba tett csecsemő és kisgyermek meggyalázott hulláján, a maszk mögé rejtőző, arc- és szem nélküli, állig felfegyverzett gyilkológépek sorfala között felvezetett, csonttá és bőrré soványodott, a kamerák össztűzében történő átadás elvárt formájára és a megfelelő viselkedésre beidomított és bezsarolt tehetetlen és rettegő túszokon (akik, talán jobb, ha nem is tudjuk, min mentek keresztül), s önfeledten nevetnek azokon a túszokon is, akiket csak megsétáltattak, hogy ízelítőt kapjanak, társaikat közel másfél év után miként engedik szabadon, ám nekik szabadság helyett továbbra is – ki tudja, meddig – a föld alatti patkányjáratok maradnak.

Nevetnek, teli szájjal, boldogan, jókedvűen. A legelemibb emberi élő cáfolatai, az embertelenség homunculusai.

Öndehumanizáció.

A szerző Facebook-bejegyzése 2025. február 23-án.