Kedves Kriszta!
Habár jó ideje nem találkoztunk személyesen, én most egy emlékezetes beszélgetésünkre utalnék vissza: arra a sétánkra, valamikor a kétezres évek elején, s valahol a Kossuth tér környékén, ahol hárman róttuk az aszfaltot, s közben széles gesztusokkal beszélgettünk: Bitó Laci, Te meg én. A témára – biztos vagyok benne – Te is emlékszel, így nem elevenítem fel, inkább csak emlékeztetlek rá, hogy pontosan értsd az alábbi soraimat.
A minap egy politikai alakulat stratégiai programjának apropójaként írtál, többek között az alábbiakat: „Ellenállni a kísértésnek, tűrni a megaláztatást a szabadság nevében, azért, hogy visszavegyük a hazánkat és visszaállítsuk a demokráciát!” Majd egy kicsit odébb: „A legkritikusabb helyzetekben és korszakokban az ésszerűtlen, vagy megalkuvásnak tűnő cselekedetek mögött áll az igazság.”
És fölteszed a kérdést, amire magad adod meg a választ, példákat hozva fel mindannyiunk számára: „Hogyan lehet tiszta szívvel talpon maradni a kísértések, ütlegek, elszabadult indulatok között? Kifeszítve. Mint az a bizonyos zászló, a dalban. Ahogy Odüsszeusz kötözte magát a vitorlása árbócához, hogy a szirének dala el ne csábíthassa. Ahogy a reformátor Luther állt a császár előtt és nem vonta vissza tanait, ahogy Jeanne d’Arc-ból hadvezér lett, ahogy Salkaházi Sára katolikus apácaként zsidó üldözötteket védett és velük ment a halálba is.”
Kedves Kriszta!
Eszemben sincs pártpolitikával összefüggő taktikai és stratégiai kérdésekkel foglalkozni: egyrészt azért, mert nem értek hozzá (sokakkal ellentétben én ezt be is ismerem), s maradék életemben már nem is vonz annak gondolata, hogy ezt a hiányosságomat bepótoljam. Másrészt pedig azért, mert – vállalva a félreértés ódiumát – úgy tűnik, ebben a kérdésben most nem értünk egyet, igaz, miért is kellene mindenben egyetértenünk?
Amiért most mégis leültem a klaviatúra elé, az kizárólag az írásodban paradigmaként szereplő nevek miatt történt, pontosabban csak egy név miatt.
Részben merész, részben tiszteletre méltó, amikor ügyünkhöz példázatokat, útmutató személyeket és eseteket választunk. Merész, mert ezzel kijelölni szándékozzuk a saját pályánkat, s tiszteletre méltó, mert az illető példázatán át kívánjuk a saját erőfeszítéseinket, céljainkat és szándékainkat, vonatkozó értékrendünket meghatározni és érzékelhetővé tenni.
Egy ilyen névsor megnevezése roppant felelősség, ugyanis a „hasonlított” és a „hasonuló” óhatatlanul összemosódik, eggyé válik, de legalábbis kiegészíti egyik a másikát, ellenkezőképp az ilyen hasonlatoknak nem volna semmi értelmük.
Éppen ezért arra kérlek, gondold át újra a fenti névsort: Odüsszeusz nekem is kedvenc hőseim egyike, Lutherrel – nem tagadom – vannak fenntartásaim, de értem, miért hivatkoztál rá. Hasonlóan értem Jeanne d’Arc említését (csak érdekességként említem, hogy legutóbb több Facebook-bejegyzésemben magam is utaltam rá), viszont Salkaházi Sárára történt hivatkozásod – bocsáss meg – számomra elfogadhatatlan, akár kontextuálisan, akár önmagadra vagy politikai közösségedre vonatkoztatva.
Salkaházi Sára nem politikus volt, következésképp gondolkodását és viselkedését nem az éppen optimálisnak vélt politikai stratégia vagy taktika határozta meg. A saját hitét mélységes elköteleződéssel megélő Salkaházi Sára nem politikai játszmában vett részt (s a „játszma” szót természetesen nem pejoratív értelemben használom), nem taktikai megfontolásból, ügyes politikai fogást alkalmazva, politikai manőverezés okán, valamilyen politikai számítás reményében, netán egy bölcsen felismert stratégiai megközelítést szem előtt tartva, s ennek megfelelően, egy remélt jó politikai húzásként tette azt, amit tett, hanem teljesen más okból: embermentés céljából, ahol a stratégiának és taktikának sem helye, sem szerepe nem volt, nem is lehetett. Az egyetlen szempont – engedd meg, hogy magyarul és héberül írjam – az élet (חיים) mentése volt.
Salkaházi Sára embereket mentett, embereket bújtatott, s velük együtt ment a halálba. Az ő jelszava nem politikai jelszó volt, hanem a prófétai hivatásra és elhívásra utaló, Ézsaiás 6,8-ra (Vulgata): „Ecce adsum ecce ego, mitte me! Ecce ego, suscipe me! (Itt vagyok, engem küldj, itt vagyok, fogadj el engem!)
1940-es naplóbejegyzésében így írt: „…a kínzástól ne féljek, az apró testi gyengeségeket fogadjam szívesen, a halálnak örüljek… „…fogadd el az én halálomat minden fájdalmával együtt váltságul a testvérek – különösen az öregek, betegek és gyengék – életéért, és bűnös, nyomorult életem fejében kíméld meg az ő életüket, és kíméld meg őket a megkínoztatástól, fenyegetésektől, főként pedig a hűtlenségtől…”
Végül 1944-ből egy naplórészlet: „Nem a dinamit… nem a bomba rombol, pusztít, hanem az ezeket irányító lelkület: a gyűlölet.” És ezt követően, 1944. december 27-én, az általa vezetett otthonban bújtatott zsidókkal tartott, amikor a nyilasok levezették őket a Dunához, mindüket mezítelenre vetkőztették, s Salkaházi Sárával együtt valamennyiüket a jeges Dunába lőtték.
Salkaházi Sára nem politikai számításból, taktikából vagy stratégiából lett áldozat, hanem egészen más miatt. Személyét, példázatként, hagyjuk meg annak, ami volt: ne láttassuk őt semmiféle politikai összefüggésben, szerepben, s cselekedetét ne tekintsük stratégiai paradigmának.
Vagyis – mint írod – „kifeszítve” lenni egészen más, mint egy hasznosnak vélt politikai stratégia mentén cselekedni, akár úgy is, hogy a stratégia – még ha időlegesen is – felülírja a méltán elvárt tisztességet és a morális minimumot. A kettő összekeverése a politika cseppet sem kívánatos szakralizálását jelentené.
További sikeres munkát kívánok Neked,
üdvözlettel,
Gábor Gyuri
