Az online-felületen előttem egy-két olasz újság, olvasom a híreket. Egy beszámolón akad meg a tekintetem, hozzá az eseményt rögzítő videó is látható.
Az eset – a Lainate melletti (Milanótól körülbelül húsz kilométerre) antiszemita támadás, ahol egy zsidó férfit hatéves kisfia szeme láttára vertek meg, csak mert kipát viselt – nem egyszerű „szélsőség”, nem elszigetelt „incidens”, hanem kíméletlenül pontos látlelet arról, mivé vált a világ, s benne Európa. Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni: mivé züllött vissza.
Ami történik, az természetesen nem a palesztinok iránti szolidaritás, hanem a zsidók iránti gyűlölet. A „Free Palestine” szlogen nem a palesztin szabadságjogokról szól, hanem ürügyként szolgál egy régi-új gyűlölet felszínre töréséhez. Aki ezt nem látja, az vagy vak, vagy tudatosan nem akar látni. Aki meg tudja nézni azt a videót, ahol egy francia zsidót gyermekével együtt gyaláznak, vernek, fenyegetnek, és még mindig „árnyalni” akar, az erkölcsi vakságban él.
És ez a vakság ragályos. Néhány hónapja párizsi ismerőseimet kísértem el a Dohány utcai zsinagógába. A látogatás végén, elmerengve, beszélgetve, a fejemen maradt a kipa. Amint kiléptünk az utcára, ők megdermedtek: – Mit csinálsz?! – kérdezték rémülten. – Magadon hagyod a kipát?!
A reakciójuk nem volt túlzó. Sietve sorolták: Párizsban ezt már nem tehetném meg. Sem Berlinben. Sem Brüsszelben. Sem Londonban. Sem Amszterdamban. Sorjáztak a „büszke” Európa városai, Európa kulturális bölcsői, ahol ma már nem a tolerancia, hanem a félelem szabja meg, mit lehet viselni, hogyan lehet kinézni, mit lehet hinni.
Ez nagyon nem volt mindig így. Hosszú időt töltöttem Rómában – nem az ősidőkben, hanem egészen a közelmúltban: 2000 és 2009 között éltem ott, dolgoztam, tanítottam, kutattam. Antiszemitizmusnak a legcsekélyebb jelét sem tapasztaltam. Épp ellenkezőleg. A piaci kofától az egyetemi professzorig, az Augustinianum vezető teológusától a kedvenc kávézómig, a fagylaltos nénitől – akitől a fiaim mindig protekciós adagot kaptak – egészen a kulturális minisztérium főosztályvezetőjéig mindenhol maximális tisztelettel és barátsággal találkoztam.
Csak egyetlen beszédes példa. Egyszer a lányommal – 2001-ben lehetett – álltunk a Trasteverén, a San Francesco a Ripa templomban – ott van Bernini egyik legzseniálisabb szobra (Boldog Ludovica Albertoni extázisa) – és elkértem a kulcsot a plébánostól, hogy megmutassam lányomnak Szent Ferenc cellájában (a templomhoz épített kolostor első emeletén) Szent Ferenc kőpárnáját, amelyen – a hagyomány szerint – római tartózkodása idején – amikor III. Ince pápával találkozott – aludt. A plébános észrevette a lányom nyakában a láncot, rajta a héber háj szót (חי – élet). Megkérdezte:
– Zsidó vagy?
A lányom igennel felelt.
A plébános zokogni kezdett. Mutogatott, eleinte nem értettük, mit – aztán rájöttünk: a Trastevere túloldalára, a Nagy Zsinagóga (Tempio Maggiore di Roma) irányába mutatott. Ott történt 1982-ben az emlékezetes terrortámadás, szukkot ünnepén, amikor a Palesztin Felszabadítási Front fegyveresei kézigránátokkal és géppisztolyokkal támadták meg a zsinagógát. A plébános könnyek között mesélte el a történteket. A gyilkosokat Isten elleni lázadóknak nevezte, és a maga egyszerűségében, nyitottságában és emberségében azt mondta: a kereszténység is zsidóság – a nem-zsidóknak születettek zsidósága –, s aki ezt nem tudja, az a kereszténység lényegéről nem tud semmit. Akik ezt elkövették, azok a közös kultúránkat, hagyományunkat, civilizációnkat kívánják elpusztítani. Ez történt Rómában. Nem is olyan régen.
A zsidó identitás ma Európában újra közellenség lett. Nem a cionistákat, nem Netanjahut, s nem is az izraeli politikát gyűlölik – egy frászt –, hanem azt, aki zsidóként akar élni. Aki kipát visel, héberül beszél, zsidó temetőt látogat, aki zsidó ünnepeket ül, aki nem felejti el, kicsoda, aki nem hajlandó meghasonlani önmagával, s feloldódni az önmegtagadás homályában.
A „politikai küzdelem” és a „humanitárius érzékenység” nevében ma újra lehet zsidót verni Európa kellős közepén. Mert egy kipa politikai jelkép lett azok szemében, akik az eszméért gyűlölnek, de az emberen állnak bosszút, És éppen ez a legnagyobb bűn: hogy újra az ember puszta mivolta válik váddá. Az arca, a neve, a ruhája, a vallása.
Az antiszemitizmus mindig akkor tör fel, amikor az erkölcsi érzék elnémul, és a politikai szlogenek helyettesítik az emberi együttérzést. Most ez történik. A világ undorítóan ocsmány irányba változik, és Európa – a holokauszt utáni bűntudatával, a jogállamiságra épülő identitásával – már megint asszisztál ehhez.
És mi jön ezután? Mikor lesz elég? Amikor már újra nemcsak vernek, hanem ölnek is, ahogy nem is olyan régen tették? És akkor is majd csak annyit mondunk: „nem tudtuk, nem láttuk, nem gondoltuk volna”?
Dehogynem. Csak nem mertük kimondani időben, hogy ez az egész nem a palesztinok szabadságáról szól, hanem arról, hogy az egyre rosszabb lelkiismeretű Európában (a rossz lelkiismeretnek sok oka van) a régi eszmék revitalizálódnak, s közben egy új generáció ismét megtanulta gyűlölni a zsidót. Nyíltan. Falkába verődve. Büntetlenül. És egyre inkább felszabadultan a félelem alól – a sajátjuk alól.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. július 30-án.
