Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter az „élet eleji” kérdésekről szólva „öt szívet” említett: a magzatét, az anyáét, az apáét, az orvosét és – a hívő ember számára – Istenét. Nem tudom, hány szívnek kell jelen lennie egy ilyen döntésben, egy azonban bizonyosan fölösleges egy állami jogszabály megalkotásánál: az egyházaké.
Pontosabban: mit kerestek az egyházak egyházakként, külön intézményesített szereplőként egy olyan állami egyeztetésen, amelynek végén mindenkire kötelező jogszabály születhet?
Természetesen egy püspöknek, rabbinak, lelkésznek vagy bármely vallási közösség tagjának lehet véleménye az abortuszról. A vallás- és lelkiismereti szabadság éppen ezt védi. Az egyház taníthatja híveinek, hogy mikor kezdődik az emberi élet, mit tekint bűnnek, milyen kötelességet ró az emberre Isten akarata. Prédikálhat, könyvet adhat ki, nyilatkozhat, vitatkozhat, érvelhet és meggyőzni próbálhat bárkit.
Csakhogy mindez a vallásszabadság körébe tartozik. A jogalkotás egészen más természetű dolog.

A vallási norma ahhoz szól, aki annak tekintélyét elfogadja. Az állami norma ahhoz is, aki nem. Ez a különbség döntő.
A katolikus ember követheti egyháza tanítását az abortuszról, a zsidó a háláchához fordulhat, más vallások hívei saját tradíciójukhoz igazodhatnak. Az ateista, az agnosztikus vagy a vallásilag közömbös ember egyik vallási autoritást sem köteles elismerni. A modern, szekuláris állam egyik alapelve éppen az, hogy e különbségekből egyik fél számára sem keletkezhet közhatalmi előjog.
John Rawls ezt a public reason, a nyilvános ész fogalmával ragadta meg. Szabad és egyenlő polgárok politikai közösségében a közhatalom kényszerítő döntéseit olyan indokokkal kell igazolni, amelyek elvileg azok számára is hozzáférhetők, akik egymás vallási vagy metafizikai meggyőződését nem osztják. Egy hittétel igaz lehet a hívő számára; ettől még nem válik minden polgárt kötelező politikai indokká.
Ez különösen fontos ott, ahol az állam már nem tanácsot ad, hanem kényszerítő jogot alkot. Amit az egyház erkölcsi kötelességnek nevez, annak megszegése lehet bűn a hívő lelkiismeretében. Amit az állam jogi kötelességgé tesz, ahhoz jogkövetkezményt kapcsolhat. A kettő összecsúsztatása ezért a politikai legitimáció egyik alapkérdése.
Habermas még pontosabban húzza meg a határt. A vallási meggyőződéseknek helyük van a demokratikus nyilvánosságban. Ám amikor az érvelés átlépi a közhatalom intézményi küszöbét, „fordításra” szorul: a mindenkit kötelező döntés indokának olyan nyelven kell megfogalmazhatónak lennie, amely vallási hit nélkül is érthető, megvitatható, elfogadható vagy elutasítható.
A parlament nem zsinat, a minisztérium nem konzisztórium, a Magyar Közlöny pedig nem katekizmus.
A szekuláris állam ezért nem a vallás ellensége, éppen a vallásszabadság egyik intézményi garanciája. Nem dönti el, melyik vallás metafizikája igaz, melyik kinyilatkoztatás autentikus, a teherbeesés melyik pillanatában ad Isten lelket az embernek, mi számít bűnnek, és melyik felekezet antropológiai tétele helyesebb. Nincs hozzá kompetenciája.
Az államnak természetesen szabályoznia kell az abortuszt, a gyógyszerbiztonságot, az orvosi beavatkozás feltételeit, a tájékozott beleegyezést és a várandós nő egészségének védelmét. Ehhez orvostudományi evidencia, bioetikai érvelés, alkotmányjogi mérlegelés, emberi jogi szempontok, társadalomtudományi ismeretek és mindenekelőtt az érintettek tapasztalatai és szándékai szükségesek. Ezek közös racionális térben vitathatók.
Az, hogy „Isten ezt tiltja”, egészen más típusú állítás. A hívő számára akár minden más érvnél erősebb lehet. A nem hívő számára nincs kötelező ereje. Az állam pedig nem döntheti el helyette, hogy legyen.
És éppen ezért válik problematikussá a külön egyházi egyeztetés.
Az állam természetesen meghallgathat vallásos embereket is. Katolikusokat, zsidókat, reformátusokat, buddhistákat éppúgy, mint ateistákat, feministákat, konzervatívokat, orvosokat, bioetikusokat vagy családokat. Egy plurális társadalom éppen ettől plurális. A probléma ott kezdődik, amikor valamely világnézeti közösség sajátos intézményi rangot kap az állami norma előkészítésében azért, mert vallási közösség.
Milyen demokratikus elvből következik ugyanis, hogy egy püspöknek abortusz ügyében kitüntetettebb normatív kompetenciája van, mint egy nőgyógyásznak, alkotmányjogásznak, bioetikusnak, nőjogi szervezetnek – vagy legfőképp annak a nőnek, akinek a testéről végül szó van?
A püspöknek lehet kiváló erkölcsi érve. Akkor az érv súlya számít, nem a püspöki süveg. A demokratikus nyilvánosságban az argumentum rendelkezik tekintéllyel; a tekintély önmagában nem argumentum.
Ezért két dolgot világosan külön kell választani: az egyházak szabad megszólalását és az egyházak kitüntetett részvételét a mindenkire vonatkozó normák kialakításában.
Az első a pluralista demokrácia természetes része. A második közjogi probléma.
A vallási közösség mondja el híveinek, mit tart helyesnek. A hívő kövesse ezt, ha lelkiismerete szerint követni kívánja. Más dönthessen másként. A lelkiismereti szabadság ugyanis nem pusztán azt jelenti, hogy szabad vallásosnak lenni. Azt is jelenti, hogy senki sincs alávetve egy másik ember vallási meggyőződésének.
Ezért az abortusz kérdésében sem az a legfontosabb, hány „szív” ül képzeletben az asztal körül.
A valódi kérdés az, hogy ki rendelkezik közhatalommal, és milyen indokkal gyakorolja azt.
Istennek nincs szüksége minisztériumi meghívóra. Az egyházaknak nincs szükségük állami segítségre ahhoz, hogy hirdessék tanításukat. A hívőknek nincs szükségük törvényre ahhoz, hogy saját hitük szerint éljenek.
A törvénynek azt kell eldöntenie, mit követelhet meg az állam kényszerítő erővel mindenkitől: katolikustól, reformátustól, zsidótól, buddhistától, ateistától és agnosztikustól egyaránt.
Erre a kérdésre egyetlen felekezet hittétele sem szolgálhat kötelező válasszal.
Mert abban a pillanatban, amikor egy vallási norma állami kényszernormává válik vallási tekintélye alapján, a lelkiismereti szabadság értelme visszájára fordul: az állam kiválaszt egyet a sokféle lelkiismeret közül, és annak erkölcsi ítéletéhez kölcsönzi saját kényszerítő hatalmát.
Ezt egy világnézetileg plurális, szekuláris jogállam nem teheti meg.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. szeptember 13-án.