Mind a történelemből (például Raszputyin), mind a szépirodalomból (például Polonius, a Hamletből) ismertek azok a figurák, akik folyton a hatalom kegyeit keresve, jellemtelen és gyáva módon, ám bízva abban, hogy szolgálataikért cserében a hatalom kényeztetésében lesz részük, rendre igazolni akarják és tisztára mosni kívánják a hatalmat, kövessen az el bármilyen égbekiáltó bűnt vagy aljasságot. Örök típus az ilyen, újra és újra felbukkan, s semmi hasznosra nem képes, kizárólag az elsikálásra.
Itt van például ez a Kocsis Máté (távol álljon tőlem, hogy őt Poloniushoz vagy Raszputyinhoz hasonlítsam, ugyanis e két utóbbi tehetséges és képzett volt, Kocsis Mátéról mindez aligha mondható el). Most például nagy buzgalommal nekilátott takarítani, hogy kipucolja azt a szellemi moslékot, amit szeretett főnöke hagyott maga után a történelmi múltú, ám mára meggyalázott Múzeumkertben. Kocsis ugyanis turbó fokozatban kezdte el bizonygatni, hogy hát nem is úgy, hanem hát amúgy, vagyis Orbán nem is azokat nevezte poloskáknak, akiket amúgy ténylegesen annak tart, hanem Magyar Pétert, akit – így Kocsis – mindenki annak nevez.
Sok mindent hallottam már Magyar Péterről, de azt még sosem, hogy őt a fél ország poloskának hívná. (Mostantól persze sokan fogják annak nevezni, miután a Karmelita szellemi csecsén csüngők ezt mától ukázba adták a propagandista-legényeknek.) Igaz, erre is mondhatnánk, hogy Orbánnak szíve joga bírálni politikai ellenfelét, kritikával illetni, de a történelmi tapasztalatok alapján tudjuk, hogy kik szokták érvek hiányában, ám a likvidálás reményében – dehumanizálni az ellenfeleiket. Szóval sem Magyar Péter, sem senki más a politikai ellenoldalon nem poloska, s ha ezt magától nem tudná a keresztény miniszterelnök, akkor valamelyik templomból való távozásakor nyugodtan lapozzon bele a Bibliába, ahol elolvashatja, hogy az Isten a 6. napon saját képére és hasonlatosságára embert teremtett, férfit és nőt, s nem poloskát. A poloska amúgy sem nevezhető istenképmásúnak. Xenophanész (i.e. 570-475), ókori görög bölcs ugyan azt mondta, hogy „ha az ökröknek, lovaknak és oroszlánoknak keze volna, és festeni tudnának, mint az emberek, akkor ló formájú isteneket, ökör formájú isteneket festenének, és testüket olyanra alkotnák meg, mint a sajátjukat.” De Xenophanész nem beszélt a festeni tudó poloskákról, úgyhogy itt megáll a fantázia és a képzelet: vajon milyen lehet a poloskák istene?
Szóval Kocsis takarítani kezdett, ám alkalmatlan felmosórongyot hozott, olyat, amely nem szedi le a mocskot. És hiába folytatta a takarítást saját szájának öblögetésével a szónok maga, azaz a miniszterelnök, neki sem sikerült a tisztára suvickolás.
Ha sem Kocsis, sem Orbán nem érti, hogy miért nem sikerült a közös takarítócégüknek a nagytakarítás, mi több, nagyobb koszt hagytak maguk után, mint annak előtte, hát segítek nekik. Orbán beszédében meghirdeti a húsvéti nagytakarítást. Bejelenti, hogy a poloskák átteleltek. Meghirdeti, hogy felszámolják a pénzügyi gépezetet, a korrupt dollárokból megvásárolt politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat. Nem egy poloskát emleget, hanem poloskákat. Tehát többes szám, numerus pluralis! Magyar Péter egyetlen entitás, nem sokaság (non multitudo, sed unitas), individuum, azaz egyed, oszthatatlan létező. (Majdnem azt mondtam, hogy éppen úgy, mint Kocsis vagy Orbán, de ebben korántsem vagyok biztos.) Orbán árnyékhadseregről beszél, akiket újlabancoknak nevez, s akik hazájuk ellenében tesznek, pénzért tolva a birodalom szekerét. Azt mondta, hogy „túl régóta vannak itt”. (Magyar csak születése, azaz mindössze 1981 óta, vagyis épp annyi ideje, amióta Kocsis Máté, ám Orbán Magyarhoz képest tizennyolc évvel több ideje.) Aztán azt is mondta, hogy „túl sok mindent éltek túl”. (Mire gondolhat Orbán? Magyar mi mindent élhetett túl?)
Nem folytatom, inkább rátérnék arra, ami Kocsis figyelmét és érzékelhetően Orbán saját beszédére való emlékezetét elkerülhette, ám segítek nekik. (Szívesen!)
Ugyanis Orbán készségesen feltárja, kikről is beszélt eddig, kik ők, s miről ismerszenek fel: „Rajtuk a skarlátbetű, sorsuk a szégyen és a megvetés. Ha van igazság, márpedig van, akkor a pokolban külön bugyor várja őket. Ismerünk benneteket. Hiába bújtatok új európai pártgúnyába. A gazdáitok ugyanazok. A terveitek ugyanazok. És ne reménykedjetek, a sorsotok is ugyanaz lesz.”
Mi ez a skarlátbetű? Milyen jel ez? Kiknek a megkülönböztető jelzete? Csak azért mondom, nehogy a Kocsis Takarító Vállalat azt mondja erre, hogy Nathaniel Hawthorne regényére történő utalás (The Scarlet Letter, 1850-ben jelent meg), ahol a főhősnek egy nagy, vörös „A” betűt kell viselnie a ruháján, mert házasságtörést követett el (Adultery), szégyenbélyegként, a megalázás eszközeként.
Házasságtörés? Hogy jön az ide? A skarlátjel sokkal inkább arra való utalás a miniszterelnöki beszédben, amikor egy közösség valamiért megbélyegez egy másik közösséget, valamiért, amiért „ezek” gyűlöletesnek tartják „azokat”.
Csak azért, hogy példával illusztráljam mindezt, ilyen gyűlöletesek voltak a középkori keresztény Európában a zsidók, akikről előbb az 1215-ben, III. Ince pápa által összehívott IV. Lateráni Zsinat 68. kánonja mondta ki, hogy a zsidóknak megkülönböztetett ruházatot, a ruházaton valamilyen jól felismerhető jelet kell viselniük, hogy a keresztények még véletlenül se keveredjenek velük házasság vagy egyéb kapcsolatok révén. Ezt követően IX. (Szent) Lajos francia király előbb több ezer Talmudot égetett el (1242), aztán korlátozta a zsidók pénzügyi szerepét, elrendelte a keresztény adósságok eltörlését, sok száz zsidót kiűzött Franciaországból, végül 1269-ben kiadta híres rendeletét, miszerint minden zsidónak skarlát vagy sárga foltot (rouelle) kell viselnie a ruhán. Innen a skarlát jel kifejezés, amely az egész középkoron végigvonult. Egy másik kötelezően viselt megkülönböztető jele a zsidóknak a pileum cornutum elnevezésű csúcsos fejfedő (középkori festményeken sűrűn látni), amelynek színe szintén vagy skarlát vagy sárga, ugyanis a középkori színmisztikában a skarlát (vörös) volt a bűnösség kifejezője, a sárga pedig az irigységé és a fösvénységé.
És vajon, hogy jön ide Orbán pokol-geográfiai eligazítása, miszerint ezeket a pokolban külön bugyor várja. Fogalmam sincs, azt viszont tudom, hogy a középkorban komoly viták voltak arról, hova kerülnek a skarlát jelével ellátott zsidók a pokolban. Dante Isteni színjátékában nem volt külön zsidó bugyor, nem is foglalkozott Dante a zsidókkal, miután nem keresztényekről és zsidókról beszélt, hanem kizárólag (közös) erkölcsi kategóriákban gondolkodott. Voltak nézetek, amelyek szerint a zsidók a pokol legmélyebb bugyrába kerülnek, ahová Judás is került. Itt a helyük a zsidóknak, a legnagyobb bűnös mellett, annál is inkább, mert az áruló Judás nevében Júda törzsére utal (Júda – יהודה – Jehuda), ahonnan a zsidó (יהודי – Jehudi) szó származik. A középkori antijudaista értelmezés szerint Judás tehát áruló volt, pénzért adta el lelkét (judás-pénz), s mint „tipikus zsidó”, miatta léptek életbe a zsidóellenes gazdasági intézkedések, a kiűzetések, üldözések, gyilkos pogromok és persze a húsvéti folklorisztikus zsidóverések, zsidógyilkosságok. Ám más elképzelések szerint a zsidók nem kerülnek a pokolba, hanem csak a pokol tornácára (limbus), mindazon igazak közé, akik erkölcsileg feddhetetlenek, ám nem lettek megkeresztelve.
Nem én vagyok a miniszterelnök szövegírója, fogalmam sincs, hogy ezt a sok zagyvaságot milyen célból hozták össze neki, ám a múlttal foglalkozó történészként bízom abban, hogy egyszer ezt is megtudjuk. Mindenesetre azt javaslom a miniszterelnöknek, hogy cserélje le a takarító brigádját, s magának is vegyen új fogkefét és szájöblítő szert.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. március 17-én.
