A szakmányban elkövetett gyilkosságok az utóbbi években gyakorlatilag mindennaposakká váltak Oroszország határain belül és olykor kívül is. Fontos katonai és energetikai intézmények vagy más óriáscégek vezetői repültek ki különféle ablakokon, zuhantak le lépcsőkön vagy hatalmas sziklákról, estek hajóról vízbe… Ennek a hatalomnak a csodálói azok a hazai politikai propagandisták, akik egyébként a nap minden órájában nemzeti érzületre és keresztényi értékrendre szeretik oktatgatni a magyar népet.
Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a Héber Bibliában olvasható tízparancsolatot természetesen a keresztény világ is isteni kinyilatkoztatásként számontartott szent szövegként tiszteli, amelynek igéi zsidók és keresztények, de az egész civilizált világ számára kötelező normatívának számítanak. A „Ne ölj!” ige magyar fordítása hibás, ugyanis a héber eredetiben az áll, hogy „Ne gyilkolj!” Héberül azt olvashatjuk, hogy „Ló tircáh” (azaz: ne gyilkolj), s nem azt, hogy „Ló taharog” (azaz: ne ölj). A súlyos tartalmi különbség a legelemibb nyelvérzékkel is felfogható, s a legmodernebb jogi gondolkodásban is, ilyen vagy olyan formában, a két cselekedet világos jogi definíciók mentén elkülönül, hogy aztán a bíróság ennek alapján mérlegelhessen. Ölni persze korántsem öröm, de a történelemből és a mindennapi életből tudjuk, hogy akadhatnak olyan helyzetek, amikor az ember kénytelen azt megtenni: például törvényes önvédelemből, vagy egy honvédő háború során etc. A gyilkosság esetében azonban más a helyzet.
Mindezt azért írom, mert a civilizált világban, egy mások által (és feltételezhetően önmaga által is) civilizáltnak tartott emberről, kiváltképp, ha az illető a keresztény hagyományra szokott hivatkozni, s állítása szerint eme értékrend szerint éli az életét, úgy vélnénk, az illető a Biblia fenti sorait evidenciaként tartja számon.
Kivéve persze a magyar valóságban.
Emitt erről szó sincs, minthogy akadnak bőven, akik számára a tízparancsolat civilizációt konstituáló előírása magától értetődő módon alárendelődik a magasabb pártpolitikai érdekeknek, s persze a saját személyes érvényesülésük és gátlástalan megfelelési szándékaik koronként változó kívánalmának.
De hiszen ez érthető, minthogy, ugyebár, mást kívánt anno a Kádár-rendszer, s mást, megannyi hasonlóságuk ellenére manapság az Orbán-rendszer. Mi van ezen csodálkozni való? A rugalmasan hajlékony ember ne kérdezzen, hanem becsületesen alkalmazkodjék. Máshogy nem adatott volna meg neki az MSZMP Népszabadsága, ma pedig nem adatna meg neki a Fidesz összes tévés stúdiója. Csak egy dologra kell ügyelni: e honban valamiért mindig a szovjeteket kell imádni, hogy miért, az már nem is olyan érdekes, egyszerűen feledésbe merült, valahogy mindig így jön ki, s ebben az esetben, még ha változik is a nevük hol oroszról szovjetre, aztán szovjetről vissza oroszra, így is, úgy is előttük szükséges leborulni, ennyi az egész, nem nagy ügy és kész!
Legutóbb egy büszke nemzeti-keresztény televízió polgári hangvételű műsorában a kormánypárt egyik hivatalos bérapologétája sokak megelégedésére jutott arra a következtetésre, hogy ő az oroszoknak drukkol, hiszen az ő kormánya, amelyet szolgál, miniszterelnököstől és külügyminiszterestől, meg a többi visszahangként funkcionáló klóntényezőtől szintén mind elkötelezett szimpatizánsa az orosz kormánynak. Annak az orosz kormánynak, amely gyilkosságok egész sorára ad megbízást, hagyja jóvá azokat, vagy válik csendestársává a bűncselekményeknek. És félreértéseket elkerülendő, én most nem az orosz – ukrán háború katonai áldozataira gondolok, értelmezze a háborút mindenki úgy, ahogy csak óhajtja, s ahogy az a politikai és személyes érdekeivel harmonizál. De nem is azokra a fertelmes bűncselekményekre és tömeggyilkosságokra gondolok, amelyeket a megszálló orosz hadsereg hajt végre nap mint nap a civil lakosság ellenében.
Én azokra a szakmányban elkövetett gyilkosságokra (vagyis nem ölésekre!) gondolok, amelyek az utóbbi években gyakorlatilag mindennaposakká váltak Oroszország határain belül és olykor kívül is. Fontos katonai és energetikai intézmények vagy más óriáscégek vezetői repültek ki különféle ablakokon, zuhantak le lépcsőkön vagy hatalmas sziklákról, estek hajóról vízbe, lettek úgy öngyilkosok, hogy választott módszerükhöz aligha lehetett elegendő egy ember. Likvidáltak több fontos személyt, családostól, férjestől, feleségestől és apró gyerekestől, máskor mamástól és nővérestől, mikor hogy. Akadtak oligarchák, akiket minden fakszni nélkül lelőttek, majd saját medencéjükbe hajítottak be, voltak családok, akiket mind egy szálig kivégeztek, s például az orosz Facebook két vezetőjével felborult a kétéltű járművük, egyenest egy folyóba, ahol aztán megfulladtak.
Vagy mi.
Nem sorolom tovább, szép hosszú a lista, s megállapítható, hogy az olcsó, energiatakarékos, a történelmi hagyományból jól ismert és pompásan bevált defenesztrációnak a tradíciókhoz ragaszkodó orosz világban kiváltképp nagy az ázsiója.
Hát ennek az orosz hatalomnak a csodálói, szimpatizánsai és drukkerei azok a hazai politikai propagandisták, akik egyébként a nap minden órájában nemzeti érzületre és keresztényi értékrendre szeretik oktatgatni a magyar népet, s nem középiskolás fokon taní-tani!
Mentségükre legyen mondva, s igaz, ami igaz, a tízparancsolat fent idézett igéje egyetlen szóval sem tiltja sem az ablakon történő kirepülést, sem a lépcsőn való lezuhanást, de még a tarkón lövést sem, a kétéltű járművek folyón való felborulásáról nem is beszélve.