Kövér László húsvéti üzenete szerint „ők nem gyűlölködnek, de a feltámadás ünnepén is arra kell emlékezniük, hogy a legkiélezettebb helyzetben sem sodródhatnak át Jézus balja felőli oldalra”.
Érdemes ilyenkor elővenni azt a szöveget, amelyre hivatkozik, még ha ő maga eddig ezt láthatóan sosem tette meg.
A szinoptikus evangéliumok egészen szűkszavúak. Elmondják, hogy Jézust két gonosztevővel együtt feszítették keresztre, egyikük jobb felől, másikuk bal felől. Ennyi. Semmi több. Semmi erkölcsi térkép, semmi oldalhoz kötött üdvösség, semmi politikai koordinátarendszer. Két lator, két kereszt, jobb és bal – térbeli leírás.
A történet akkor kap hangsúlyt, amikor Lukács megszólaltatja őket. Ott – és egyedül Lukácsnál – olvassuk, hogy „az egyik megfeszített gonosztevő káromolta” Jézust, a másik viszont rászólt, elismerte saját bűnösségét, és kimondta a mondatot, amely miatt az egész jelenet a keresztény hagyomány egyik legdrámaibb pillanata lett: „Nem félsz az Istentől…?” (Lk 23,39–43). Csakhogy Lukács egyetlen szóval sem árulja el, melyikük volt jobb oldalon, és melyik balon. A szöveg szempontjából ez teljesen közömbös.
Vagyis amit Kövér sugall – mintha a jobb oldali lator lenne a jó, a bal oldali pedig a rossz –, egyszerűen nincs benne a Bibliában. Ez Kövér László saját evangéliuma. Az a fajta magabiztos hadova, amikor valaki nem ismeri a szöveget, de annál nagyobb hangerővel hivatkozik rá.
És itt kezdődik az igazi komikum. A történet középpontjában egy halálra ítélt bűnöző áll, aki az utolsó pillanatban megszólal –nem erkölcsi fölényből, nem tiszta életút birtokában.
Ezt a jelenetet sikerül Kövérnek úgy átalakítania, mintha politikai ülésrend volna. Mintha az evangélium arról beszélne, hogy vannak stabilan jók és stabilan rosszak, és a lényeg az, hogy ki melyik oldalon áll. Mintha a történelem már lezárult volna, és az ítélet kiosztásra került volna, helyben, egy húsvéti interjú kedvéért.
Pedig a szövegben nincs két oldal között erkölcsi különbség. Mindkettő lator. Mindkettő bűnös. Mindkettő útonálló, gazember. A különbség nem térben van, hanem egy mondatban. Egyikük megszólal, elismer, és ezzel valami történik. A másik nem. Ennyi. Ez az egész.
A középkori keresztény ikonográfia a festészet által felismert vizuális okokból helyezte Jézus jobbjára a jó latort (a néző bal oldalára!), baljára pedig a rosszat (a néző jobbjára!). Neveket is kaptak: Dismas és Gestas. Ez azonban a látvány értelmezése volt, nem evangélium.
A szöveg azonban ennél sokkal zavarba ejtőbb. Nem ad kapaszkodót azoknak, akik szeretnék magukat a „jó oldalon” tudni.
És van még egy apró, kínos részlet. A görög szöveg nem finomkodik: a két ember λῃσταί és κακοῦργοι. Banditák, útonállók, erőszakos bűnözők. Nem félrecsúszott hivatalnokok, nem politikai ellenfelek, hanem azok, akiket a kor a legmegalázóbb kivégzési módra ítélt. A kereszt nem erkölcsi viták helyszíne, hanem állami kivégzőeszköz.
És itt válik Kövér mondata – minden szándékolt fennköltsége ellenére – váratlanul őszintévé.
Mert amikor valaki a kereszten függő latrok világába helyezi saját magát és közösségét, akkor ezzel nem erkölcsi fölényt deklarál, épp ellenkezőleg. A lator nem „a másik oldal”. A lator: bűnöző. Elítélt. Útonálló. Olyan valaki, akit a saját korának hatalma a legförtelmesebb kivégzéssel sújt.
Ha tehát Kövér László azt mondja, hogy nekik arra kell vigyázniuk, nehogy „átkerüljenek” a másik oldalra, akkor – minden fennköltség nélkül – kimondja a lényeget, magát az igazságot: ő és övéi, álljanak akár Jézus jobbján, akár balján, megtestesítik az egyik latort. Vagyis ők is a latrok közé tartoznak: gazemberek, útonállók, elvetemült bűnözők.
És innen nézve a mondata akaratlanul egyfajta beismerés. Nem azt mondja, hogy el kell kerülni a bűnt. Nem azt mondja, hogy igaznak kell maradni. Azt mondja: a latrok világában kell eligazodni, ott kell pozíciót foglalni.
És ez nem más, mint ordító felkészületlenségből fakadó kínosan pontos elszólás.
Az evangéliumi történet leglényegesebb pontja az a pillanat, amikor az egyik elítélt megszólal, és kimond valamit saját magáról. Ezzel megnyílik az üdvözülés lehetősége. Nem politikai, nem ideológiai, hanem egzisztenciális. A másik hallgat, vagy gúnyolódik. Két bűnös, két reakció.
És itt válik végképp komikussá Kövér teljes szóáradata. Mert miközben nagy lendülettel osztja ki a helyeket, egy dolgot nem tud megmondani: melyik oldalon hangzik el az a mondat, amely számít. Hol hangzik el az egyetlen érvényes beszéd: a bűn felismerése.
A szöveg nem árulja el. Így azt sem lehet tudni, amikor valaki ilyen magabiztosan kijelöli magát és társait a „jobb oldalra”, valójában hová is helyezi önmagát és az övéit.
Arra az oldalra, ahol egy bűnös legalább képes megszólalni, szembenézni önmagával és töredelmesen megvallani bűneit? Vagy inkább arra, ahol ugyanúgy gazember marad – csak gyáván és alattomosan hallgat, és még annyi bátorsága sincs, hogy kimondja azt, amit egy halálra ítélt bűnöző a kereszten ki tud mondani.
Kövér ezzel pontosan kijelölte, hová tartoznak.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. április 2-án.
