Tizenhat év után, alig száz nappal a rendszerváltást ígérő kormány megalakulását követően lezajlott az első nagyobb társadalmi vita. Ennek akár örülhetnénk is. Tizenhat éven át ugyanis nemigen volt valódi vita: elfojtotta a megalapozott félelem, az egzisztenciális kiszolgáltatottság, a megtorlástól való rettegés, az apátia, a politikai fásultság és az a keserű tapasztalat, hogy az érv úgysem jut el sehová. Ha mégis megszólalt valaki, legfeljebb a hatalom zajszigetelt falain kívül beszélt.

Az ország épelméjű része tizenhat éven át várta, hogy ennek vége legyen.

Az első nagy vita Unger Anna kinevezése körül robbant ki. Szögezzük le rögtön: vitázókon azokat értem, akik érveket, szakmai szempontokat és ellenőrizhető tényeket sorakoztattak fel. Nem azokat, akik trágár szitkokkal, obszcén célzásokkal, testi megszégyenítéssel vagy női mivoltában támadták Unger Annát. Az ilyesmit én nem kritikának nevezem, hanem verbális csatornatölteléknek. Miként az elkövetők nem vitapartnerek, hanem a vita civilizációs minimumán kívül álló alakok. Velük nincs dolgom.

Én magam semmi effélét nem követtem el. Ahogy a Fidesz tizenhat éves uralmának sokszor kíméletlen bírálatakor sem tettem soha ilyet.

Érveltem. Szakmai előéletről, bizonyított hozzáértésről és vezetői tapasztalatról beszéltem. Éppen azért, mert az elmúlt tizenhat évben a szakértelem szinte értéktelenné vált, a kinevezések valutája pedig a politikai lojalitás, a személyes hűség és a feltétlen engedelmesség lett. Egy ilyen hivatal élére szerintem nem elegendő a tisztesség vélelme és a jövőre kiállított erkölcsi váltó. Bizonyított szakmai felkészültség és vezetői rutin is szükséges. Már csak azért is, mert a hivatal egyik legsürgetőbb feladata az elveszett közbizalom visszaszerzése. Enélkül intézményt lehet alapítani, működő köztársaságot nem.

Ehhez képest az oldalamon egészen figyelemreméltó néprajzi gyűjtés kezdődött. A Digitális Polgári Körök környékéről az elmúlt évek során összesen nem kaptam annyi trágárságot, antiszemita mocskot és obszcén minősítést, mint az elmúlt néhány napban. Voltam „büdös zsidó”, „körúton belül ajvékoló”, „farok”, „hazát eláruló SZDSZ-es mocsadék”; a velem egyetértők pedig „csőcselék”, „primitív horda” és még sok minden más.

Kész a leltár.

Minthogy e civilizációs teljesítmény jelentős része frissen vasalt álprofilokról érkezett, sokadmagammal arra gyanakodtam, hogy nem a népharag spontán gejzírje tört fel, hanem valaki megnyitotta a digitális csapokat, és szolgálatba helyezte a kommentmezők névtelen területvédelmi egységeit. Bizonyítani nem tudom. A koreográfia mindenesetre ismerős volt: jelre érkező felháborodás, szinte azonos szókészlet, személyeskedés, megbélyegzés, elárasztás.

Az első nagy társadalmi vitában tehát az ország megmérettetett, és egyelőre könnyűnek találtatott.

Rendben: tanulási folyamat ez. Talán legközelebb jobban sikerül. Csakhogy, ha ez az ország nem tanulja meg a vita kultúráját; ha nem érti meg, hogy az ellenvélemény nem zendülés, a kritika nem árulás, a szakmai kifogás nem személyes támadás, akkor lassan valóban lehúzhatjuk a redőnyt. Kormányt lehet váltani anélkül, hogy politikai kultúrát váltanánk. Ez utóbbi jóval nehezebb feladat.

És akkor elérkezett a mai nap.

Olvasom, hogy Unger Anna férje, Ziegler Dezső Tamás jogász, egyetemi oktató a Rezervátum YouTube-csatornáján ezt mondta: „Az Annánál keményebb embert nem ismerek. Nem fog megtörni, pártatlan lesz.” Majd felszólította azokat, akik most szerinte „hergelik a népet”, hogy kérjenek elnézést, ha egy, két vagy három év múlva a hivatal jól végzi a munkáját. „Ez az óellenzéki brigád is kérjen elnézést!” – mondta, majd megígérte: „Vissza fogok jönni az elnézéséért mindenkinek, aki most vicsorgott.” S fenyegetőzött: E-mailt ír, videót készít, és számonkéri majd a bocsánatkérést.

Előrebocsátom: kevés rokonszenvesebb emberi magatartást ismerek annál, mint amikor valaki nehéz helyzetben teljes szívvel kiáll a párja, a gyermeke vagy a barátja mellett. Ezért Ziegler Dezső Tamást tisztelet illeti.

Feltételezem azonban, hogy nem a trágár, obszcén és dehumanizáló bejegyzések szerzőit nevezi „óellenzéki brigádnak”, „vicsorgóknak” és „népet hergelőknek”. Azokkal ugyanis egy kultúrembernek nincs vitája. Ahogy én sem neveztem az engem lezsidózókat és lepatkányozókat Unger Anna támogatóinak. Ők nem támogatók, hanem garázdálkodók. Nem az álláspontjuk, hanem a magatartásuk minősíti őket.

Ha viszont Ziegler Dezső Tamás azokra gondolt, akik tárgyszerűen bírálták a kinevezést, akkor már volna néhány kérdésem.

Az, hogy ő a feleségénél keményebb embert nem ismer, szép és nyilván őszinte házastársi vallomás. Csakhogy a közintézmények vezetőit nem családi ajánlólevelek alapján ítéljük meg. Mi nem élünk velük egy háztartásban. Nem a jellemük intim tanúi vagyunk, hanem polgárok, akik szakmai előéletet, nyilvános teljesítményt, vezetői tapasztalatot és intézményi alkalmasságot próbálnak mérlegelni.

Miért kell ezért bárkit megfenyegetni a későbbi számonkérés ígéretével?

Azokban, akik Ligeti Miklóst alkalmasabbnak tartották, éppen az a remény munkált, hogy a Fidesz bukása után végre megkezdődik a sokszor megígért tisztítótűz; hogy az ország kifosztásának feltárását olyanok végzik majd, akik nem most kezdik tanulmányozni a korrupciókutatás szakirodalmát, hanem hosszú évek óta ezen a területen dolgoznak, és szakértelmüket nyilvánosan, ismételten bizonyították.

Ziegler Dezső Tamás valóban azt gondolja, hogy az épelméjű kritikusok nem örülnének annak, ha két-három év múlva kiderülne: az Unger Anna vezette hivatal kiválóan működik? Hogy saját országunk, gyermekeink és szeretteink jövője ellen drukkolunk, csak hogy egy Facebook-vitában utólag igazunk lehessen?

Egy frászt. Örülni fogunk. Én legalábbis tiszta szívből. De ebből nem következik, hogy most ne tarthatnánk Ligeti Miklóst jobb választásnak. És két-három év múlva sem fog kiderülni, hogyan működött volna ugyanez a hivatal Ligeti vezetésével: jobban, rosszabbul vagy ugyanígy. A történelem nem végez kontrollkísérleteket.

Miért kellene tehát bocsánatot kérni azért, mert valaki a jelenleg rendelkezésére álló adatok alapján, tisztességesen és érvekkel alátámasztva véleményt alkotott?

Évtizedek óta vagyok a pályán. Filozófusként és a közéletre érzékenyen reagáló emberként számtalan vitában vettem részt. Olyat még nem tapasztaltam, hogy a vita önjelölt győztese évekkel későbbre leveleket, videókat és bocsánatkérő expedíciót helyezzen kilátásba. Mi ebben a vitakultúra? Ez inkább egyfajta utólagos fegyelmezés előjegyzési naptára.

Ha a hivatal jól működik, örülni fogok. Bocsánatot azonban nem kérek, mert nincs miért. Nem gyaláztam, nem sértegettem, nem aláztam meg senkit. Érveim voltak.

És ha már Unger Anna a minap világossá tette, hogy őt ne hívogassa senki, még Magyar Péter se, hadd éljek én is ugyanezzel az önrendelkezési joggal: engem se keressen fel Ziegler úr, ne írjon kéretlen leveleket, és saját készítésű videókat se küldjön. Szeretem magam megválasztani a levelezőpartnereimet, a néznivalóimat, valamint azokat, akiket a lakásomban vagy a munkahelyemen fogadok.

Leginkább azonban ezt a hangnemet nem értem. Tizenhat éven át vártam arra, hogy ebben az országban újra lehessen vitatkozni. Akkor is vártam, amikor kevesedmagammal vitatkozni merészeltem a hatalommal. Most pedig fegyelmezés, megbélyegzés és burkolt fenyegetőzés érkezik onnan, ahonnan a legkevésbé vártam.

„Óellenzéki brigád.” „Vicsorgók.” „Uszítók.” „Népet hergelők.” A „poloskák” ezúttal kimaradtak. Talán csak feledékenységből.

Jó volna, ha éppen Ziegler Dezső Tamás, egyetemi oktatóként, és vele együtt valamennyien azon dolgoznánk, hogy a társadalmi vita végre a normális demokratikus működés része legyen. Hogy megtanuljuk: aki nem ért velünk egyet, az nem feltétlenül gonosz, nem acsarkodó ellenség, nem uszító és nem valamely levitézlett politikai rezervátum előbújt maradványa. Lehet egyszerűen olyan polgártárs, aki ugyanazt akarja, amit mi, csak más utat tart helyesnek. A következő vitában pedig könnyen felcserélődhetnek a szerepek.

Feltéve persze, hogy nem ugyanazt kívánjuk folytatni új lobogók alatt, amit a Fidesz tizenhat éven át művelt. Feltéve, hogy véleményünket nem a táborhűség, a megfelelési kényszer és a „mieinknek mindig igazuk van” primitív reflexe irányítja. A politikai lojalitás ugyanis akkor sem válik erénnyé, ha mások követelik meg.

Kedves Magyarország, nem kellene végre kinőni az infantilizált korszakból?

Felnőtt demokráciában nem bocsánatkérést követelnek az ellenvéleményért. Válaszolnak rá.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. augusztus 31-én.