Az egyetemen tanítványa voltam filozófia szakon, tanítványa voltam esztétika szakon, jártam hozzá nyelvfilozófiára, strukturalizmus-szemináriumra, műelemző-szemináriumra és így tovább. Egyik kurzusán Baudelaire A macskák című versét elemeztük, két féléven át, minden szónak utánanézve a korabeli francia értelmező szótárakban és minden egyéb lehetséges előfordulási helyeken (sajtóban, szépirodalomban, tudományos kontextusban stb.). Akkor még semmit sem tudtam a korszerű mikrotörténeti kutatásokról, Carlo Ginzburgról, ám Jimmynek köszönhetően megismertem Ginzburg munkásságát.
S hasonlóképpen nem tudtam még semmit a narratív történelemszemléletről, meg arról, miként találkozhat össze a legkorszerűbb történeti kutatás a filozófia- és eszmetörténettel, ezek hogyan hatnak a szépirodalmi gondolkodásra, s a szépirodalom hogyan termékenyítheti meg a történelmi, az eszme- és filozófiatörténeti látásmódot, így szinte törvényszerű volt, hogy Jimmynek köszönhetően megismerhettem Umberto Eco munkásságát, majd személyesen őt magát is.
Sosem felejtem: az első egyetemi óráján, amikor legelőször találkoztam vele, az óra egy adott pillanatában olaszul kezdett bele az Isteni színjátékba. Későbbi találkozásaink során többször játszottuk, hogy Dante művéből olaszul idéztünk, s a másiknak folytatnia kellett. Emlékeim szerint Jimmynek mindig sikerült, nekem sajnos nem.
Aztán igazgatóhelyettesként főnököm volt az MTA Filozófiai Intézetében. Remek olvasószemináriumot szerveztünk: az ő vezetésével hétről hétre közösen olvastuk Karl Popper The Open Society and Its Enemies című munkáját, amelyből rengeteget profitáltam. Amúgy ő is Olaszország szerelmese volt, én is az voltam és maradtam, s ezt a legapróbb részletekig ezerszer kibeszéltük. Egyszer – talán a Filozófiai Intézetben, erre már nem emlékszem – hármasban, Jimmy, Csorba Laci és jómagam, csaptunk egy „Ki tud többet Olaszországról” vetélkedőt, amelynek baráti, humorral teli, de feszültségektől sem mentes hangulatát sosem felejtem.
Az Írók Boltjában elképesztő erudícióval és problémaérzékenységgel ő mutatta be A szépség akarata című könyvünket, amelyet négyen írtunk: Bacsó Béla, Gyenge Zoltán, Heller Ágnes és jómagam. Pontos észrevételeiből, meglátásaiból akár egy új könyvet is írhattunk volna.
S közben persze folyamatosan tanultam tőle, nyelvfilozófiáról, Descartes-ról, Locke-ról, Hume-ról, Port-Royalról, Condillacról és Rousseau-ról, Dantéról, hermeneutikáról, Croce, Gentile vagy Eco munkásságáról.
Nemzedékem számára meghatározó élmény volt: tőle hallottunk először strukturalizmusról, generatív grammatikáról, innátizmusról etc.
Igazi tanár volt: minden apró, avagy gigantikus ötlettel meg lehetett keresni, be lehetett kopogtatni hozzá, mindent abszolút komolyan vett, legfeljebb szelíd mosolyával és a tőle megszokott finom iróniával tudatta, hogy a témát érdemes erre vagy arra szűkíteni, avagy erre vagy arra kiterjeszteni.
Köszönet mindazért, amit a szakmában tőle kaptam!
Nyugodj békében!
Kelemen János (1943-2024)
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. február 1-jén.
