A Klubrádió cikke.
Annak idején, Rákosi Mátyás születésének 60. évfordulóján az Operaházban rendezett ünnepségen Dobi István a beszédét azzal kezdte, hogy a nagy ünnep fényét azon nyomban igyekezett kozmikus magasságokba emelni, s rétori bravúrral mindjárt az első mondatában, internacionalista auftaktként és nemzeti antréként, mintegy dialektikusan, továbbá leheletszerű eleganciával kifejezve a politikai miheztartás halkan, ámde annál határozottabban javasolt és támogatásról biztosított ösvényét, felhívta a figyelmet arra, hogy Rákosi elvtárs születésnapja növeli hálánkat és hűségünket a nagy felszabadítónk és támaszunk, a testvéri Szovjetunió és a hatalmas Sztálin iránt.
Szijjártó Péter, reagálva a NATO koszovói békefenntartó kötelékében szolgáló magyar katonákat ért támadásra, arra a döbbenetes lincshangulatra, amelynek során közel harminc magyar katona megsérült, közülük többüket meglőttek, a külügyminiszter annak a véleményének adott hangot, hogy az európai integráció jó eszköz a nyugalom, a béke és a biztonság fenntartására. Magyarországnak – emlékeztetett a külügyér – kifejezett érdeke az EU bővítése Szerbiával, ám a tagországok döntő többsége – panaszolta fel Szijjártó – ellene van a bővítésnek, arról nem is beszélve, hogy az európai intézmények rendkívül lassúak.
Imígyen szóla tehát Szijjártó. Sajnos mindeközben elfeledkezni látszott az együttműködés egyéb kínálkozó formáiról, beleértve a bővítést is, amelyek amúgy szintén a magyar biztonságot és a magyar érdekeket szolgálhatnák: például EU-s tagállamként a legsunyibb privát szempontok durva és erőszakos érvényesítése helyett – és mindezzel Magyarország vészesen kiteljesedő politikai és gazdasági elszigetelődését előidézve – az EU (és benne a magyar) összközösségi érdekek szem előtt tartását. Vagy egészen konkrét és felettébb aktuális példával élve, elősegíteni és nem hátráltatni Svédország felvételét a NATO-ba, amelyet nagyszerű partnerével, Törökországgal karöltve, az EU tagállamok közül egyes egyedül Magyarország gátol meg. S mintha a magyar intézmények (országgyűlés stb.) ebben a tekintetben feltűnő és szemet szúró lassúságáról sem emlékezett volna meg minden idők legpompásabb magyar külügyminisztere, holott tudjuk, sok más esetben, akár egy-két óra leforgása alatt, vagy mondjuk az éjszaka homályába burkolózva is képesek a fénysebességet felidéző rapiditással az egész magyar társadalom életére, gazdasági és szociális körülményeire elementárisan kiható döntéseket meghozni a pártállamilag megolajozott országgyűlés hűséges és heroikus bátorságukról folyamatosan tanúságot tevő bajnokai.
Mindenesetre így van ez rendjén ott, ahol korántsem az európai közösség szempontjai a meghatározóak, benne Magyarország jól felfogott nemzeti, politikai és gazdasági érdekeivel, hanem Orbán Viktor, Szijjártó Péter és a többi politikai és gazdasági kurafi és céda magánérdekei, kivonva belőle Magyarország jól felfogott nemzeti, politikai és gazdasági érdekeit.
Szánalmasan és rongy módon tükrözi ezt a szélkakasszerűen pörgő-forgó erkölcstelen és totálisan „önlezüllesztett”, „önsemmibe vett” és „önszemenköpködött” értékrendet, a folyton folyvást hangoztatott értékek gátlástalan és mindig az adott önérdekekhez igazított „öndevalválását” (vesd össze nemzet, kereszténység, család, magyar fiatalok jövője stb.) az a tény, hogy ha Ukrajnában magyarokat inzultus ér, akkor annak fő kiváltó okai az ukrán fasiszták, a nem létező Ukrán állam és a nemlétező Ukrán államot támogató háttérhatalom, valamint annak emberei, Brüsszel, az EU, az USA, „Soros Gyuri bácsi”, a magyar dollárbaloldal, и так далее.
Ezzel szemben, ha magyarokat szerb részről ér fegyveres támadás, akkor büszkék lehetünk ugyan a magyar katonákra, de – az ukránoktól eltérően – fel sem merül, akár csak puszta gondolati kísérletként sem az esetleges szerb fasizmus, fel sem merül – a „nem létező” Ukrajnától eltérően –, hogy Koszovó, illetve a Koszovói Köztársaság voltaképpen létezik-e, avagy nem létezik, s szóba sem kerül – ugyancsak Ukrajnától eltérően – az emitt tornyosuló háttérhatalom, Moszkva, Oroszország, Putyin és az ő érdekeiket – a magyar politikai elittelenség legaljához kísértetiesen hasonuló, azaz cselédmódon kiszolgáló Vucic és Dodik, no meg persze a magyar dollárbaloldal analógiájára a magyar rubelkormánypártiság esetleges létezősége, vagyis lételméleti (ontológiai) felmerülhetősége.
Annak idején, Rákosi Mátyás születésének 60. évfordulóján az Operaházban rendezett ünnepségen Dobi István a beszédét azzal kezdte, hogy a nagy ünnep fényét azon nyomban igyekezett kozmikus magasságokba emelni, s rétori bravúrral mindjárt az első mondatában, internacionalista auftaktként és nemzeti antréként, mintegy dialektikusan, továbbá leheletszerű eleganciával kifejezve a politikai miheztartás halkan, ámde annál határozottabban javasolt és támogatásról biztosított ösvényét, felhívta a figyelmet arra, hogy Rákosi elvtárs születésnapja növeli hálánkat és hűségünket a nagy felszabadítónk és támaszunk, a testvéri Szovjetunió és a hatalmas Sztálin iránt.
Szijjártó Péter ezzel a gyalázatos beszédével, amellyel – nem mellesleg – a külügyminiszteri pozíció ellátásának totális alkalmatlanságáról tett kikezdhetetlen tanúbizonyságot, továbbá önmaga becstelenségéről és mérhetetlen ostobaságáról, mindenesetre a nagy elődök kitaposott ösvényét járva Szijjártó is méltóképpen keretezte és kontextualizálta a hatvanadik születésnap hatalmas ünnepének parttalanul áradó szakrális és világi orbániádáját, nemzetünk nagy háláját a hatalmas Putyin és a nagy (egyre nagyobb) Oroszország, leánykori nevén Szovjetunió iránt.