Egyszerre filozófiai, etikai, politikai és retorikai kérdés, amikor valaki előre „leleplez” egy bűntettet, bűnöst vagy összeesküvést, majd maga követi el azt, amit másnak tulajdonított. Mindez tipikus projekciós, dezinformációs és bűnbakképző technika, amelyet diktátorok, bűnszervezetek vezetői és totalitárius rendszerek gyakran alkalmaztak. Ez a módszer különösen hatékony, mert egyszerre hárítja a gyanút, előzi meg a leleplezést, és alibit teremt a bűnös számára.
A modern hatalmi rendszerek egyik legperverzebb kommunikációs gyakorlata, amikor a hatalom birtokosa előre megnevez egy bűnt, sőt néha annak konkrét elkövetőjét is, majd maga követi el ugyanezt, miközben a gyanút – sikeresen – másra tereli. Ez a technika nem pusztán a bűn leplezésére szolgál. Valójában egy komplex performatív aktus, amelyben a nyelv, az előrehozott vád és a politikai realitás egymást felerősítve működik, és önbeteljesítő jóslatként újraírja az eseményeket és az igazságot.
Fontos elem a vád performativitása: „Aki előbb mondja, annak van igaza.” A vád önmagában aktus: a beszéd tetté válik. Ha egy hatalom időben megelőzi az ellenfelet a bűnös kijelölésében, ezzel már előre rögzíti a társadalmi és erkölcsi narratívát. Aki elsőként mondja ki, hogy „itt csalás készül”, vagy hogy „valaki összeesküvést sző”, az nem csupán figyelmeztet, hanem kijelöl egy keretet, amelyben minden későbbi cselekedet – még a saját bűne is – értelmezhetővé válik.
A politikai projekcióban – amikor a hatalom saját szándékait másokra vetíti – rejtett immunizációs technika is működik: ha valaki már előre figyelmeztetett egy bűnre, az „alibivel” rendelkezik. Az ilyen típusú hatalom előre semlegesíti a kritikát, hiszen a bűn megnevezésével önmagát a bűn ellen harcolóként tünteti fel. Ez különösen jól működik, ha a célpont egy gyenge vagy eleve marginalizált csoport: a zsidók, a brüsszeliták, a kozmopoliták, a fehér gyarmatosítók etc., akikre aztán rá lehet olvasni a bűnt, amit maga a hatalom hajtott végre.
A totalitárius rendszer nem csupán leírja a világot, hanem létrehozza. Ha azt ismétli, hogy „összeesküvés zajlik”, akkor előbb-utóbb kreál egyet, vagy eljátssza, hogy létezik. Így a beszéd nemcsak leíró, hanem produktív – nem az igazságot mutatja meg, hanem helyettesíti. (Ez a gondolat emlékeztet Orwell 1984-jére, ahol a Párt által kitalált ellenség, Goldstein örök jelenléte funkcionális fikcióként szolgál a rendszer legitimizálására.)
A legnagyobb bűn nem a tett, hanem az, hogy a tett ne is tűnjék bűnnek. Ezt a hatalom úgy éri el, hogy másra mutat, még mielőtt őt mutathatnák. Ez a mimikri a diktatórikus és maffiaszerű rendszerek sajátja: nem elrejtik a bűnt, hanem előre bejelentik – más nevében. Ez a gesztus egyúttal parazita módon rátelepszik a társadalmi erkölcsre: a közösség meggyőzhető arról, hogy a rossz máshol van, és hogy az erőszak, amit lát, valójában védekezés. A bűn mimetikus játéktérbe kerül: az lesz a bűnös, akit annak kijelöltek, függetlenül attól, mit tett valójában.
Ez a nyelvi uralom a hatalom alapvető eszköze a totalitárius rendszerekben: a bűn nevét maga a hatalom adja, és ezzel lefoglalja a jelentést. Innen már nem a tett a lényeges, hanem a róla szóló beszéd.
Külön említendő a retorikai aspektus, a bűnvád mint önfelmentés. A retorikában ezt a technikát prokatalepszisznek nevezzük: amikor valaki előre felhozza az ellene szóló vádat, hogy megelőzze és ártalmatlanná tegye azt. A retorikai csapda lényege: én szóltam előre, tehát nem én voltam. Ha egy diktátor vagy korrupt hatalom azt mondja: „Figyelmeztetlek titeket, valaki választási csalásra készül”, akkor nemcsak gyanút ébreszt, hanem saját jövőbeli csalásának terét készíti elő. A klasszikus retorika szerint a beszéd és a tett egymásra kell hogy mutasson (concordantia verba et facta). De ebben az esetben a beszéd elválik a valóságtól: a tett cáfolja a szót, de a hatalom már megelőlegezte a maga narratíváját, amely felülírja a tényeket.
Orbán Viktor, ez a tiszta tekintetű, két lábon járó becsületesség, végre plasztikusan megjelenítette számunkra a valódi veszélyt: a „hiszékeny, jóhiszemű, könnyű prédának bizonyuló” magyar embereket fenyegető ukrán maffiát, akik szakmányban követnek el banki hackertámadásokat és csalásokat. Felismerésük egyébként nem igényel különösebb éleslátást: böhöm nagy autókkal járnak, és – idézem – „gyanús kinézetű, nem túl bizalomgerjesztő emberek”.
Nem tudni, minap nézett-e tükörbe a miniszterelnök, vagy lapozott-e a telefonján egyet a családi fotóalbum irányába – netán ránézett-e valamelyik közismert strómanjára. Már csak a „gyanús kinézet”, a „nem túl bizalomgerjesztő megjelenés” és a „böhöm nagy autó” szentháromsága miatt. Ha nem, egy gyors szelfi talán segítene eligazodni.
Mindenesetre én tudni vélek egy bizonyos maffiáról. Tagjai feltűnően gyanús kinézetűek, simlisek, nem túl bizalomgerjesztőek, és rendszerint böhöm nagy autókkal közlekednek. Hálózatuk rendkívül szervezett: már mindent lenyúltak, amit csak lehetett. A magánnyugdíjpénztárakat például még bemelegítésként, aztán jöttek a szociális hozzájárulásként elkeresztelt magánmegtakarítások, a takarékszövetkezeti rendszer államosítása, a tranzakciós illeték bevezetése, és természetesen a „rosszul viselkedő” egyházak és civil szervezetek jogi státuszának megvonása, vagyonuk visszatartása. Az állami egyetemek vagyonának alapítványokba szervezésével már sikerült szintet lépniük, de amikor az MNB közpénzeit is „alapítványi” mélymerülésre küldték, akkor már olyan új műfajt alkottak, ami talán még Szváziföld pénzügyi mutatványtárában is egzotikumnak számítana. Aztán persze ott a gigászi méretű EU-s támogatások felszívódása, a Quaestor-ügy, az önkormányzati források kiszivattyúzása, az állami földek privatizálása, a KATA kinyírása és a kisvállalkozók rendszeres megcsapolása. És a lista még messze nem teljes. Napestig lehetne sorolni, remélhetően hamarosan egy gondosan megszerkesztett vádiratban.
Szóval, ha az ukrán maffia (már ha létezik ilyen) igazán fejlődni akar, ideje lenne beiratkoznia egy továbbképzésre a magyar testvérszervezethez. Szakmailag nyilván lenne mit tanulni.
És csak úgy, keresztény baráti figyelmeztetésként mondom a miniszterelnök úrnak – hátha épp most jött a templomból –, hogy Szent Ágoston De civitate Dei című művében (IV. könyv, 4. fejezet) ezt írta: „Igazságosság híján mi egyéb az állam, mint hatalmas rablóbanda?” Ágoston azt is hozzátette, hogy a rablóbanda vezére az, aki előre kialakított megegyezés szerint osztozkodik a zsákmányon a többi elvetemülttel.
A mondat értelmezéséhez egyébként nem is kell messzire menni. A miniszterelnök bátran fellapozhatja a hatvanpusztai birtok kétszintes, átriumos, festett kazettás mennyezetű, kandallós könyvtárának egyik míves polcáról levett latin kiadásban. Ott biztos kéznél van.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. május 2-án.
