Diogenész, aki az i.e. IV. században filozófiát oktatott, hordóban lakott, télen mezítláb járt, szobrokat ölelgetett, fényes nappal pedig lámpást gyújtva jött-ment az agórán, azt ordítva, hogy „embert keresek.” Filozófiájával, amely a boldogságot, az erényes életet, s a fölösleges anyagi javaktól való megszabadulás módját kutatta, komoly hatással volt a görög, a római és a reneszánsz gondolkodásra.
Richard Feynman, a XX. század egyik legnagyszerűbb elméje, Nobel-díjas fizikus, a világhírű CalTech professzora, szabadidejében, puszta hobbiból, páncélszekrényeket tört fel, bongo dobosként játszott sztriptízbárokban, s a kvantummechanika lényegét egy zseblámpával és egy pohár vízzel demonstrálta.
Einstein, amikor Princetonban tanított, nem hordott zoknit, azt feleslegesnek tartotta, ugyanakkor – mondják – előfordult, hogy tanítás közben elővette hegedűjét, hogy zenei effektekkel támassza alá tételeit.
Hypatia, a zseniális görög filozófus és matematikus, nőként, vagyis akkoriban elképzelhetetlen módon, nagy iskolát tartott fenn, megvetette a férfiakat, s elutasította a kereszténységet. Bosszúból meglincselték, ám tudományos hatásáról legendák keringtek.
Joseph Beuys, világhírű német képzőművész és filozófus, a düsseldorfi Képzőművészeti Akadémia professzora három napon át egy sakállal élt egy galériában, „I Like America and America Likes me” címmel, ekképp illusztrálva, mi is az a performansz.
Ludwig Wittgenstein, Cambridge neves filozófus professzora sokszor felállt a katedráról, ha úgy érezte, éppen nincs mondanivalója. Amúgy pedig lemondott minden vagyonáról és vidékre ment falusi gyerekeket tanítani.
Jacques Derrida, az École Normale Supérieure professzora szerette az óráit saját életeseményeivel színesíteni. Egy ízben, amikor a jelenlét fogalmát próbálta dekonstruálni, egyszerűen nem jelent meg, s a hallgatói szerint ez volt a „legbeszédesebb hiány”.
A példák szaporíthatók. Kétségtelenül olyat még nem jegyeztek fel, mint amit Hankó Balázs, egyebek mellett a kultúráért, a tudománypolitikáért és a felsőoktatásért felelős miniszter tett a minap: egy önmagát mint elsőrangú egyetemi oktatót önmaga által önreklámozó önkitárulkozásának és öncirogatásának legdrámaibb pillanatában hirtelenjében felmászott egy egyetemi pad tetejére, majd onnan leugrott. Remek, ha a könnyített salto mortale mellett rendelkezik egyéb oktatói érdemmel, de ha ez szakmai pályafutásának csúcsteljesítménye, akkor egy szellemileg rémisztő állapotról árulkodó pszichózissal lehet dolgunk.
Én egyébként még sosem ugrottam le egyetemi padról, minthogy nem is éreztem szükségét annak, hogy felmásszak rá. Meglehet: csapnivaló egyetemi oktató vagyok.
Igaz, én nem is vállaltam volna, hogy gyógyszerészeti miniszter legyek, ahogy ő, gyógyszerészként, minden skrupulus, lelkiismereti aggály és erkölcsi kétely nélkül elvállalta, hogy kultúráért felelős miniszter legyen. Ha viszont mégis, valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva elvállaltam volna a gyógyszerészeti miniszterséget, akkor odavettem volna valakit, aki tudja, mi a Kalmopyrin, az Andaxin vagy a Daedalon.
A késő-NER-nek (ámen!) ez a karikatúrába illően abszolút tipikusnak mondható, testet öltött, inkarnálódott fiziognómiai megképződése ugyancsak telepakolta a közösségi médiát egy önmagáról, önmaga reklámozta újabb önmutogató önvállveregetéssel: hosszú, impozáns lépcsőn lejt alá, akár mint Honthy Hanna a Csárdáskirálynőben, s közben elmondja, hogy indul Amerikába, ahol a Harvardon, a Yale-en és a Columbián tart majd előadást oktatóknak (úgy bizony) és diákoknak arról, „milyen jó a magyar felsőoktatás, milyen jó az innováció és milyen jó a kultúra.”
Igen, ez mind nagyon jó. Kiváltképp azért, mert Hankó Balázs, kiegészülve Schmidt Máriával, egy új hermeneutikát, esztétikai kategóriát és értékszempontot ismert fel, amely szerint otthonában (és nem a kiállítói térben) kell meglátogatni a vitatott kvalitású művészt, hogy a hatalom otthonlátogatása (kiegészülve más reprezentatív hatalmi gesztussal, például kitüntetéssel) az alkotót propagandaeszközzé silányítsa, cserébe viszont az általa előállított végterméket esztétikai minőségnek láttassa.
Nyilván erről a posztesztétikai fordulatról osztja majd meg tapasztalatait az amerikai egyetemek oktatóival (úgy bizony) és hallgatóival, kiegészítve mindezt azzal, hogy a műalkotás nem zárt objektum, hanem kapcsolati esemény: tudniillik a fennálló hatalomhoz való kapcsolódásának és azzal való intim relációjának kifejeződése.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. április 9-én.
