Az egyetem – mármint az igazi – nem hivatal, nem hitvédelmi központ, és nem is a hatalmi elvárások kiszolgálóegysége. Az egyetem, a középkor óta, universitas: szabad szellemek közössége, ahol a tudás múltját nem lelakatolt szekrényekbe zárják, hanem tanítják, ahol a jelen kérdéseit nem eltussolják, hanem vitatják, és ahol a jövő tudományosan megalapozott lehetőségeit és megoldásait keresik, nem jóslatok, hanem intellektuális innovációk módján és a kutatási paradigmák újragondolásával.
Ez a fajta egyetem akkor is működött – sőt, épp akkor kezdett el működni a 12-13. századtól –, amikor még egyházak és szerzetesrendek alapították, zsinatok árnyékában születtek, és a legkülönfélébb diszciplínák oktatásakor a vallásos hit és az emberi értelem diszkussziójára törekedtek, nem pedig hatósági felszólítással az elhallgattatásra.
Ehhez képest 2025 Magyarországán a Pázmány Péter Katolikus Egyetem – amely nevében egy esztergomi bíboros örökségét hirdeti, szellemiségében azonban mintha Torquemada nyomdokain járna, katedrával felszerelt inkvizíciós lendülettel – épp fegyelmi eljárást készül indítani három pszichológus oktató ellen.
Miért is? Mert – s itt kérjük az érzékenyebb lelkű kánonjogászokat, hogy fogódzkodjanak meg – szakmai véleményt fogalmaztak meg. Ráadásul olyat, ami megegyezik a pszichológia jelenlegi nemzetközi tudományos álláspontjával. Mégpedig azt, hogy a gyerekek jólétének legfőbb alapja nem a szülők neme, hanem a kapcsolatuk szeretettelisége. És ha ez nem lenne elég, még azt is hozzá merték tenni, hogy keresztény szellemiségű oktatóként vallják: minden szeretetre épülő kapcsolat egyenértékű.
Az egyetemi vezetés szerint ez botrány. Nem az, hogy egyetemen oktatók szakmai véleményt fogalmaznak meg. Az a botrány, hogy nem egyezik a hittétellel, s pláne nem egyezik a hittétellé emelt politikai jelszóval. Mert a Pázmányon ma már nem a tudományosság elvei számítanak, hanem az, hogy mit kíván a Karmelita. A tanszabadság addig tart, amíg az egyetem vezetősége levelet nem kap egy felháborodott államtitkártól.
Így lesz a „katolikus egyetem” olyasvalamivé, amitől még Szent Ágoston és Canterbury Szent Anzelm is visszavonná a „credo ut intelligam” elvét, Aquinói Szent Tamás pedig újraírná a „Summa”-t – ezúttal kihagyva belőle az értelem védelmét. A Pázmány, ha mindez így maradhat, egyre inkább engedelmességi központtá, sőt: hitvédelmi járásbírósággá válik, ahol az egyetlen tudományos módszer a konformizmus, az egyetlen kutatási irány pedig a megfelelés.
Valami hasonlót próbált már 1277-ben Étienne Tempier, párizsi püspök is. Egy szép nap betiltott 219 filozófiai és kozmológiai tételt a párizsi egyetemen, nehogy az elbizakodott tudósok kikezdjenek valami fontos dogmát. A hatás nem maradt el: a tudományos gondolkodás nemhogy megrekedt volna, hanem éppen az eltiltás miatt kapott új lendületet. A gondolkodók kikerülték a tilalmat, és új, innovatív megoldásokat kerestek, s ezzel meg is született a modern tudományosság. A párizsi egyetem viszont innentől kezdve látványosan lecsúszott: a tudományos központok Oxfordba, Cambridge-be, Bolognába, Padovába költöztek, oda, ahol nem püspöki tiltólisták, hanem a gondolkodói szabadság diktálta a tantervet. Emlékezzünk csak: Shakespeare Hamletjében maga a főhős is Wittenbergbe jár, a kor legnyitottabb, legszabadabb, legmodernebb egyetemére, s onnan tér haza a fojtogató Dániába, amely már inkább börtön, mint ország. És mit tesz ezzel szemben a talpnyalásból élő Polonius? A fiát, Laertest – nehogy megfertőzze a gondolkodás szabadsága – épp Párizsba küldi, a kor legmaradibb, legkonformistább egyetemére, ahol a legnagyobb tudomány az alkalmazkodás.
Most, 748 évvel később, a Pázmány vezetése újraírni látszik Tempier püspök esetét, csak épp kevesebb teológiai műveltséggel, ám több minisztériumi levéllel. Mert amit ott fegyelmiként előkészítenek, az nem más, mint a tudományos gondolkodás kriminalizálása. Egy egyetem, amely a tudományos diskurzust összetéveszti a hitelvekhez való hűséggel vagy az éppen regnáló politikai megfeleléssel, nem egyetem. Egy vezetés, amely a szakmai álláspontot eretnekségként kezeli, nem ért a tudományhoz. És egy dékán, aki a tanszabadságot fegyelmi ügyként kezeli, legfeljebb hatalomkövető adminisztrátor, de nem akadémiai ember.
A Pázmány tehát válaszúton áll. Vagy universitas marad – szabad szellemű, plurális, a keresztény hagyományt a tudomány autonómiájával együtt tisztelő egyetem –, vagy inquisitio lesz, ahol az oktatókat már nem tudásuk, hanem hitelveik és pártkövetésük szerint mérik. Egy egyetem, amely nem tűri a vitát, nem egyetem. Egy egyetem, amely a tudományt a dogmák alá rendeli, nem tudományos. És egy egyetem, amely ma a szülői szeretet mibenlétéről nem enged vitát a pszichológusok között, holnap majd azt sem fogja engedni, hogy egy tanár bármiről gondolkodjon, amit a hatalom nem engedélyezett.
Ez már nemcsak a Pázmány ügye. Ez a magyar felsőoktatás, a tudományos integritás és a szellemi szabadság kérdése.
És csak szólok: Galilei nevét – méltán – megőrizte a tudománytörténet és a történelmi emlékezet, két inkvizítorára, Vincenzo Maculani domonkos szerzetesre és Melchior Inchofer jezsuita teológusra legfeljebb a lábjegyzetek apró betűs világa emlékeztet, amikor egyháztörténeti doktoranduszok félálomban latin nyelvű jegyzőkönyveket digitalizálnak.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. július 5-én.
